Az én vejem, a bajkeverő: Már megint kirúgták, mert igazságot akart szolgáltatni

– Már megint kirúgtak, Zsuzsa! – csapta be az ajtót a vejem, András, miközben a cipőjét lerúgta a folyosón. A lányom, Anna csak némán nézett rám, miközben a konyhában a leves fölött kavargatta a kanalat. Én ott ültem az asztalnál, és próbáltam nem felsóhajtani. Ez már az ötödik munkahelye idén.

– Mi történt most? – kérdeztem óvatosan, de már előre tudtam a választ. András mindig ugyanazt mondja: „Nem hagyhattam szó nélkül az igazságtalanságot.”

– A főnököm megint leordította az egyik kollégámat, csak mert késve jött vissza ebédről. Nem bírtam nézni, hogy így beszél vele! Megmondtam neki a magamét. Erre azt mondta, hogy ha ennyire nem tetszik, akkor mehetek is. Hát eljöttem.

Anna arca elkomorult. – És most mi lesz? – kérdezte halkan.

András vállat vont. – Majd találok mást. Nem fogok meghunyászkodni senki előtt.

Én csak néztem őket. Anna szeme alatt sötét karikák, az arcán fáradtság. Tudom, hogy szereti Andrást, de egyre nehezebben viseli ezt az állandó bizonytalanságot. A lakbér, a rezsi, a gyerekek iskolája – minden hónapban újra kell számolniuk mindent.

Emlékszem, amikor először mutatta be Annát Andrásnak. Akkor még lelkes volt, tele tervekkel. „Én sosem hagyom, hogy igazságtalanság érjen!” – mondta akkor is. Akkor még büszke voltam rá. Most már csak aggódom.

A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. A múlt héten is szóváltásba keveredett az unokatestvérével, Gáborral.

– Nem lehet mindig mindent szóvá tenni! – csattant fel Gábor.

– De igenis lehet! Ha mindenki hallgatna, sosem változna semmi! – vágott vissza András.

Én próbáltam békíteni őket, de hiába. Anna csak lehajtotta a fejét.

A szomszédok is suttognak már róluk. „Az a bajkeverő veje van Zsuzsának” – hallottam egyszer a boltban. Fájt hallani, de nem tudtam vitatkozni velük.

Egyik este Anna átjött hozzám. Leült a kanapéra, és csak nézett maga elé.

– Anya, én már nem bírom ezt tovább – mondta halkan. – Szeretem Andrást, de félek, hogy egyszer minden összeomlik körülöttünk.

Átöleltem. – Próbáltál vele beszélni?

– Igen, de azt mondja, hogy ő ilyen. Nem akar megváltozni.

A szívem összeszorult. Mit mondhatnék? Hogy hagyja ott? Hogy tűrje el? Egyik sem jó válasz.

Másnap reggel András már álláskereső portálokat böngészett a telefonján. Közben hangosan morgott:

– Ezek mind ugyanazok! Csak azt akarják, hogy kussoljak és dolgozzak! De én nem vagyok birka!

Anna csendben pakolta a gyerekek uzsonnáját.

A legrosszabb az volt, amikor a gyerekek is elkezdtek kérdezni:

– Apa, miért nem mész dolgozni?

András ilyenkor mindig azt mondta: – Azért, mert apa nem hagyja magát bántani.

De vajon mit tanulnak ebből a gyerekek? Hogy mindig harcolni kell? Vagy hogy néha jobb lenne hallgatni?

Egy este Anna sírva fakadt mellettem:

– Anya, félek attól, hogy egyszer elmegyek dolgozni, és mire hazaérek, András már nincs ott. Hogy egyszer csak feladja… vagy én adom fel.

Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét.

A múlt héten András újra interjúra ment. Hazajött feldúltan:

– Megint ugyanaz! Azt kérdezték, hogy tudok-e csapatban dolgozni. Mondtam nekik, hogy igen, de csak ha mindenki tisztességesen bánik velem! Láttam rajtuk, hogy már akkor eldöntötték: nem kellek nekik.

Anna már nem szólt semmit. Csak összeszorította a száját.

Éjszaka nem tudtam aludni. Vajon hol rontottuk el? Túl sokat engedtünk meg neki? Vagy túl kevés szeretetet kapott gyerekkorában? Vagy egyszerűen ilyen az ember természete?

Másnap reggel Anna csak ennyit mondott:

– Anya… szerinted lehet valakit szeretni úgy is, ha közben félsz tőle?

Nem tudtam válaszolni.

Most itt ülök a konyhában, és hallgatom András dühös lépteit a folyosón. Anna csendben sír a fürdőszobában. A gyerekek rajzolnak az asztalnál.

Vajon tényleg mindig harcolni kell az igazságért? Vagy néha jobb lenne hallgatni és békét teremteni magunk körül? Ti mit gondoltok erről?