„Az én lányom szégyell engem, mert nem tudom anyagilag támogatni” – Egy magyar anya vallomása

– Miért nem tudsz végre segíteni nekünk, anya? – csattant fel Eszter hangja a telefonban. A szívem összeszorult. Már megint ugyanaz a téma. Azt hittem, ha nyugdíjba megyek, végre lesz időm magamra, kertészkedni, olvasni, de helyette minden nap azon rágódom, hogy vajon elég jó anya voltam-e.

Esztert 42 évesen szültem, hosszú évek próbálkozása után. Már majdnem feladtuk Imrével, a férjemmel, amikor végre megérkezett hozzánk az a csoda. Imre sajnos már nincs velünk – öt éve vitte el a rák. Azóta egyedül vagyok ebben a régi zuglói lakásban, ahol minden sarkon ott van egy emlék: Eszter első lépései, Imre nevetése, a közös karácsonyok.

Eszter mindig okos kislány volt, szorgalmas és érzékeny. Tanárként dolgoztam egész életemben; nem voltunk gazdagok, de soha nem szenvedtünk hiányt semmiben. Mindig próbáltam mindent megadni neki: különórák, zeneiskola, nyári táborok. De most úgy érzem, mintha mindez semmit sem számítana.

A férjét, Gábort egyetemen ismerte meg. Gábor családja tehetős: ügyvéd apuka, orvos anyuka, nagy ház Budán, balatoni nyaraló. Az esküvőjükön is éreztem már a különbséget: míg én hónapokig spóroltam az ajándékra és a ruhámra, Gábor szülei gond nélkül fizették a lagzit egy elegáns étteremben.

Azóta Eszter egyre többször panaszkodik: „Anyu, Gábor anyukája vett nekünk új mosogatógépet. Miért nem tudsz te is segíteni?” Próbáltam magyarázni neki: „Drágám, én csak egy nyugdíjas tanár vagyok. A fizetésem sosem volt sok, most meg még kevesebb.” De mintha falnak beszélnék.

Tegnap este is hívott. Hallottam a hangján, hogy feszültebb a szokásosnál.
– Anya, most tényleg nagy bajban vagyunk. Elromlott a kocsink, és Gábor dolgozni jár vele. Tudnál kölcsönadni legalább kétszázezret?

Elhallgattam. A bankszámlámon alig van több pénz ennél – az egész havi nyugdíjam rámenne.
– Eszterkém, sajnálom… Nem tudom megoldani.
– Mindig ezt mondod! – kiáltotta el magát. – Gábor szülei bezzeg mindig segítenek! Néha szégyellem magam miattad…

A vonal megszakadt. Ott ültem a sötét konyhában, csak az óra kattogását hallottam. Könnyek csorogtak az arcomon. Hát ennyit értem? Az egész életemet neki szenteltem…

Másnap reggel a postás hozta a csekkeket: villanyszámla, gázszámla. Megint számolgatni kezdtem: miből fogok kijönni? A szomszéd Marika néni kopogott át egy kis süteménnyel.
– Miért vagy ilyen levert, Ilonka? – kérdezte.
– Eszter… – sóhajtottam. – Úgy érzem, cserbenhagytam.
– Ugyan már! – legyintett Marika néni. – A szeretet nem pénz kérdése.

De vajon ezt Eszter is így gondolja? Egyre ritkábban jön át hozzám. Ha mégis eljön, mindig siet: „Anyu, csak fél órám van.” Régen együtt főztünk lecsót, most már csak rendel valamit a telefonján.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Gábor anyukája, Judit.
– Ilonka drága – mosolygott kedvesen –, hoztam egy kis süteményt Eszteréknek.
Éreztem magamon az illatos parfümjét és az elegáns kabátját. Kínosan feszengtem mellette.
– Hogy bírja egyedül? – kérdezte udvariasan.
– Megvagyok… – motyogtam.
– Tudja, mi mindig segítünk Eszternek és Gábornak. Ha bármire szüksége van…

Nem tudtam eldönteni: valóban segíteni akar vagy csak éreztetni velem a különbséget köztünk?

Azóta még inkább úgy érzem: Eszter szégyell engem. Nem hív el magukhoz vasárnapi ebédre sem. Karácsonykor is csak egy órára ugrottak be hozzám.

Egyik nap összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam Esztert.
– Drágám… Beszélhetnénk kicsit? Hiányzol.
– Most nem érek rá, anya – vágta rá gyorsan –, majd hívlak!
Letettem a telefont és csak ültem ott némán. Vajon hol rontottam el? Miért lett fontosabb a pénz minden másnál?

A múlt héten találkoztam régi kolléganőmmel, Katával a piacon.
– Ne vedd magadra! – mondta Kata. – Az én fiam is folyton panaszkodik, hogy nem tudok neki lakást venni. Ez most ilyen világ…
De én nem akarok beletörődni! Hiszen én vagyok az anyja! Nem csak akkor kellek neki, ha pénzről van szó…

Ma este újra próbálkozni fogok. Írok neki egy levelet:
„Drága Eszter! Tudom, hogy nehéz most nektek is. De kérlek, ne feledd: én mindig szeretni foglak akkor is, ha nem tudok pénzzel segíteni. Remélem, egyszer majd megérted.”

Vajon tényleg csak az számít ma Magyarországon is egy családban, hogy ki mennyi pénzt tud adni? Hol maradnak az igazi értékek? Ti mit gondoltok erről?