„Az én házaim, az ő otthonaik? – Amikor a család nem ismeri a határokat”
– Már megint itt vagy, Zsuzsa? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a kulcsomat próbáltam beilleszteni a zárba, de az ajtó már nyitva volt. A nappaliban a húgom, Zsuzsa, épp a kanapémon feküdt, lábánál egy félig megevett pizzával. A tévében valami régi magyar film ment, de ő csak a telefonját nyomkodta.
– Bocs, Eszter, de annyira jó itt nálad! Otthon anyuval megint veszekedtem, és gondoltam, átjövök egy kicsit – mondta vállvonogatva.
Azt hittem, hogy az örökségem – három lakás Budapesten és egy kis ház vidéken – majd biztonságot ad. Ehelyett minden egyes ingatlan csak újabb emlék volt: apám dohányillatú fotelje, anyám porcelánjai, nagymama kötött takarói. És most mindegyik helyen valaki más lakott: rokonok, akik úgy viselkedtek, mintha az övék lenne minden.
A szüleim már rég elváltak. Apám új családot alapított Kecskeméten, anyám pedig Budapesten maradt velünk, de sosem tudott igazán megbékélni a múlttal. A bátyám, Gábor, tavaly halt meg autóbalesetben. A nagymama szívrohamot kapott pár hónappal később. Mire feleszméltem, egyedül maradtam – legalábbis azt hittem.
De nem voltam egyedül. A család minden tagja úgy érezte, joga van hozzám és az örökséghez. Zsuzsa rendszeresen nálam aludt, mintha az én lakásom lenne az ő menedéke. Az unokatestvérem, Laci, a vidéki házban rendezett bulikat hétvégente. Anyám pedig minden vasárnap bejelentés nélkül jött át főzni – és persze elvitte a hűtőből a legjobb falatokat.
Egyik este Laci hívott:
– Szia Eszter! Ugye nem baj, ha most hétvégén is lemegyünk a barátokkal a házba? Megígérem, most tényleg rendet rakunk utána!
– Laci, múltkor is azt mondtad… A szomszédok panaszkodtak a hangzavar miatt! Ez az én házam! – fakadtam ki.
– Jaj már, ne légy ilyen! Neked úgyis csak emlékeket jelent az egész… Miért ne lehetne egy kis élet benne? – nevetett fel.
A telefonhívás után órákig csak ültem a sötétben. Vajon tényleg önző vagyok? Miért érzem úgy, hogy mindenki csak elvesz tőlem?
Egyik nap anyám is rám tört:
– Eszterkém, miért vagy ilyen feszült mostanában? Hiszen család vagyunk! Az a sok lakás úgyis csak rád maradt volna… Hadd élvezzük már egy kicsit mindannyian!
– De anya! Ezek nekem fontosak! Minden szoba egy-egy darabja annak, akiket elvesztettem! Nem akarom, hogy mindenki csak jöjjön-menjen benne…
Anyám arca megkeményedett.
– Te mindig is túl érzékeny voltál. Az élet megy tovább. Ha ennyire ragaszkodsz hozzájuk, akkor zárd be mindet kulcsra és ne engedj be senkit!
A szavai fájtak. Mintha nem értené: nem a falakhoz ragaszkodom, hanem ahhoz a kevéshez, ami még megmaradt belőlük.
Aztán jött egy újabb törés. Egyik este hazaérve láttam, hogy Zsuzsa barátnői is ott vannak nálam. Hangosan nevettek, borosüvegek hevertek szanaszét. A kanapén vörösbor folt éktelenkedett.
– Zsuzsa! Ez már tényleg túlzás! Nem beszéltük meg! – kiabáltam rá.
– Ugyan már! Ne csinálj úgy, mintha valami múzeumban lennénk! – vágott vissza.
Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy jobb lett volna semmit sem örökölni. Minden lakás csak újabb harcmező lett.
Próbáltam beszélni velük. Próbáltam szabályokat hozni: előre szóljanak, ha jönnek; ne hozzanak idegeneket; tartsák tiszteletben az emlékeimet. De minden próbálkozásom falakba ütközött.
Egy nap végül elmentem egy pszichológushoz. Ott sírtam ki magam igazán először:
– Olyan érzés, mintha mindenki csak használna engem… Mintha az én fájdalmam senkit sem érdekelne.
A pszichológus csendben hallgatott, majd halkan megkérdezte:
– Eszter, mikor mondtad ki utoljára hangosan: „elég volt”? Mikor álltál ki magadért igazán?
Nem tudtam válaszolni.
Azóta próbálok változtatni. Lassan tanulom kimondani: „elég volt”. Lassan tanulom védeni magamat és az emlékeimet. De minden nap harc.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretném megélni a saját gyászomat és megtalálni a helyemet ebben a családban?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt szeretet és kihasználás között?