„Az én férjem nem fogja a te házadat felújítani!” – Anyósom ultimátuma tönkretette a családi békét
– Nem, Zsófi, az én férjem nem fogja a te házadat felújítani! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávé már kihűlt a csészékben. A szívem összeszorult, ahogy ránéztem. A férjem, Gábor csak némán bámulta az asztallapot, mintha a minták között keresné a választ.
Ez a ház, ahol most is ülünk, az én gyerekkorom színtere. A nagyszüleim építették kétkezi munkával, minden téglában ott van a múltunk. Az ablakok huzatosak, a falak repedeznek, de számomra ez az otthon. Amióta Gáborral összeházasodtunk, arról álmodoztam, hogy együtt újítjuk fel: új tető, friss festés, talán egy kis terasz is. De Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy elmondja: „Az én fiamnak előbb az én házamat kell rendbe hoznia!”
– De mama, Zsófiék háza tényleg rossz állapotban van – próbálkozott Gábor halkan. – Ott élünk mi is…
– Az én házam is penészedik! – vágott közbe anyósom. – És ki tudja, meddig élek még? Legalább addig legyen rendben! Neked kötelességed segíteni az anyádnak!
Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Miért kell mindig választani? Miért nem lehet egyszerre segíteni mindkét családnak? De Gábor sosem mert ellentmondani az anyjának. Gyerekkora óta egyedül nevelte fel, mindig azt hallotta: „Nekünk csak egymásra van szükségünk.” Most pedig úgy tűnt, én csak egy betolakodó vagyok ebben a szoros kötelékben.
Aznap este Gábor csendben pakolta el a vacsorát. Megpróbáltam beszélni vele.
– Gábor, nem érzed igazságtalannak? Ez a ház az otthonunk. Itt akarunk gyereket nevelni…
– Tudom – sóhajtott. – De anyám… félek, ha nemet mondok neki, soha nem bocsát meg.
– És nekem? Nekem mikor bocsátasz meg? – kérdeztem halkan.
A következő hetekben minden nap egyre feszültebb lett. Ilona néni rendszeresen felhívott: „Gábor, mikor jössz végre hozzám? Nézd meg azt a csatornát! Zsófi úgyis ráér.” Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.
Egy vasárnap reggel Gábor bejelentette:
– Anyámhoz megyek. Megígértem neki, hogy megnézem a tetőt.
– És az ablakaink? A fürdőszoba penésze? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Majd később…
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, sírva roskadtam le a kanapéra. Eszembe jutottak nagymamám szavai: „A család mindennél fontosabb.” De vajon melyik család? Az enyém vagy az övé?
Néhány nap múlva találkoztam édesanyámmal a piacon. Látta rajtam a feszültséget.
– Kislányom, nem engedheted, hogy így bánjanak veled! Ez a ház a tiéd. Ha Gábor nem segít, majd mi megoldjuk valahogy.
De tudtam, hogy anyámnak sincs pénze vagy ereje felújítani ezt az öreg házat. Egyedül maradtam a problémámmal.
Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült.
– Anyám egész nap panaszkodott. Szerinte te ellene uszítasz engem.
– Én csak azt szeretném, ha végre ránk is gondolnál! – kiáltottam rá. – Nem akarok harcolni érte veled!
– Akkor mit akarsz? Hogy válasszak köztetek?
– Nem! Csak azt akarom, hogy lásd: nekem is szükségem van rád!
Aznap éjjel alig aludtam. Hallgattam Gábor egyenletes légzését, és azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sokat kérek? Vagy csak én vagyok önző?
A következő héten Ilona néni váratlanul beállított hozzánk.
– Zsófi, beszélni akarok veled – mondta ridegen.
Leültünk egymással szemben.
– Tudom, hogy haragszol rám. De Gábor az én fiam. Mindig is az volt. Te csak most jöttél az életébe.
– De most már velem él – válaszoltam remegő hangon. – És ez az ő otthona is.
– Az otthon ott van, ahol az anyja van – jelentette ki keményen.
Ekkor értettem meg igazán: Ilona néni sosem fog elfogadni engem teljesen. Mindig versenyeznem kell majd érte.
Azóta is minden nap küzdök: magammal, Gáborral és azzal az érzéssel, hogy talán sosem lesz igazi otthonom ebben a házban. Néha azon gondolkodom: vajon meddig lehet így élni? Meddig lehet két család között őrlődni anélkül, hogy valaki végleg el ne veszítsen valakit?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzzuk meg a határt a kötelesség és az önfeladás között?