„Az emberek nem változnak” – Egy mondat, ami mindent megváltoztatott az életemben

– „Az emberek nem változnak. Ő sem.” – ennyi volt. Egyetlen mondat, aztán a vonal megszakadt. Ott álltam a konyhában, kezemben a tortaszeletelő késsel, a nappaliból kiszűrődött a „Boldog születésnapot” hamis, de szeretetteljes éneke. A gyertyák már majdnem leégtek a tortán, de én csak bámultam a telefonom kijelzőjét, mintha az választ adhatna arra, amit hallottam.

A férjem, Gábor, épp akkor lépett be a konyhába, mosolyogva, ahogy mindig. – Jössz már, Zsuzsa? A gyerekek alig várják, hogy felvágd a tortát! – szólt rám kedvesen. Én csak bólintottam, és próbáltam visszamosolyogni. De belül valami megmozdult. Mintha valaki hirtelen elhúzta volna a függönyt egy ablak előtt, amin keresztül eddig csak homályosan láttam az életemet.

Visszamentem a nappaliba, mindenki tapsolt, a gyerekeim – Anna és Marci – boldogan ugráltak körülöttem. Anyám is ott ült, csendben figyelte az eseményeket, ahogy mindig. A barátaim nevetgéltek, poharukban pezsgővel koccintottak rám. Mindenki boldog volt. Csak én nem.

Ahogy szeleteltem a tortát, újra és újra visszhangzott bennem az a mondat: „Az emberek nem változnak. Ő sem.” Vajon mire gondolt Erika? Miért pont most hívott fel? És miért érzem azt, hogy igaza van?

Az este hátralévő részében próbáltam elnyomni magamban a kételyt. Mosolyogtam, nevettem, válaszoltam a jókívánságokra. De amikor Gábor megölelt és azt suttogta: – Szeretlek, Zsuzsa –, valami eltört bennem. Vajon tényleg szeret? Vagy csak én akarom elhinni?

Éjjel alig aludtam. Gábor mélyen szuszogott mellettem, én pedig bámultam a plafont. Eszembe jutottak azok az apró jelek, amiket mindig is éreztem, de sosem akartam tudomásul venni. Az elhallgatott telefonhívások. Az eltűnt hétvégék, amikor „dolgoznia kellett”. Az a furcsa távolság köztünk, amit mindig azzal magyaráztam magamnak, hogy „ilyen minden házasság hosszú idő után”.

Másnap reggel Gábor már korán elment otthonról. Azt mondta, fontos megbeszélése van az irodában. Anna és Marci iskolába indultak, én pedig egyedül maradtam a konyhában a tegnapi torta maradékával és Erika szavaival.

Nem bírtam tovább. Felhívtam Erikát. Sokáig kicsengett, mire felvette.
– Mit akartál ezzel mondani? – kérdeztem remegő hangon.
– Csak annyit, hogy ne ringasd magad illúziókba – felelte halkan. – Én is ezt csináltam tíz évig. Mindig azt hittem, majd jobb lesz. De Gábor nem változik. Mindig lesz valami titka.
– Mit tudsz te? – sziszegtem dühösen.
– Többet, mint gondolnád – mondta Erika fáradtan. – Csak vigyázz magadra.

Letette. Ott ültem a konyhaasztalnál és sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy Erikának hiszek-e vagy magamnak akarok inkább hinni.

Aznap este Gábor későn jött haza. Fáradtnak tűnt, de amikor megkérdeztem, mi volt a munkahelyén, csak annyit mondott: – Semmi különös.

A következő hetekben egyre több apró dolog tűnt fel. Egy női parfüm illata Gábor zakóján. Egy üzenet a telefonján: „Köszönöm a tegnap estét.” Amikor rákérdeztem, ideges lett.
– Ne kezdjük ezt megint! – csattant fel. – Mindig csak gyanakodsz! Nem bírsz bennem megbízni?
– Mondd el az igazat! – kérleltem.
– Nincs mit mondanom! – vágta rá dühösen.

Egy este Anna odajött hozzám.
– Anya… minden rendben veletek? – kérdezte félénken.
– Persze, kicsim – hazudtam neki mosolyogva.
De belül már tudtam: vége van annak az életnek, amit eddig éltem.

Egy hét múlva Gábor bejelentette: elköltözik egy időre.
– Szükségem van egy kis térre – mondta halkan.
Nem sírtam. Csak bólintottam.

Most itt ülök a nappaliban, nézem a családi fotókat a falon. Próbálom összerakni magamban az elmúlt éveket. Vajon tényleg vak voltam? Vagy csak túl erősen akartam hinni abban, hogy az emberek képesek változni?

Ti mit gondoltok? Tényleg igaz Erika mondása? Az emberek tényleg nem változnak? Vagy csak mi nem akarjuk meglátni az igazságot?