Az elveszett mosolyom: Egy testvér harca az igazságtalanság ellen – Vajon meddig hallgatunk még?

– Eszter, ne menj ki! – kiáltotta anya, miközben én már a bejárati ajtónál álltam, cipőmet kapkodva húztam fel. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Aznap este minden megváltozott. Gábor, a bátyám, nem jött haza. A telefonja néma volt, a barátai nem tudtak róla semmit. Az utcán sötét volt, csak a narancssárga lámpák vetettek hosszú árnyékokat a járdára. Futottam, mintha utolérhetném őt, mintha még lenne esélyem visszahozni.

Az első napokban mindenki csak találgatott. „Biztosan elment valahová bulizni.” „Majd előkerül.” De én tudtam, hogy valami nincs rendben. Gábor sosem hagyott volna magamra, főleg nem ilyen hirtelen. Apám magába zárkózott, anyám sírt a konyhában, én pedig minden este végigjártam a környéket, hátha meglátom valahol.

A rendőrség is csak vállat vont. „Fiatal fiú, biztosan csak elcsavargott.” De én láttam Gábor szobájában az összepakolt jegyzeteket, a félbehagyott gitárt, az üzenetet a telefonján: „Találkozunk este a hídnál.” Ki írta ezt? Miért nem mondta el nekem?

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem Gábor ágyára. A párnáján még éreztem az illatát. Emlékszem, gyerekkorunkban mindig azt mondta: „Eszter, ha baj van, szólj nekem!” Most én akartam neki szólni, de csak a csend válaszolt.

A napokból hetek lettek. Az iskolában mindenki kerülte a tekintetemet. A tanárok sajnálkozva néztek rám, de senki sem kérdezett semmit. Egyedül Marci, Gábor legjobb barátja jött oda hozzám.

– Eszter… beszélnünk kell – mondta halkan.

A parkban találkoztunk. Marci idegesen tördelte a kezét.

– Aznap este… Gábor nem akart elmenni arra a találkozóra. Valaki zsarolta őt…

– Ki? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom pontosan. De valami pénzről volt szó… és arról, hogy ha nem megy el, baj lesz.

A szívem összeszorult. Hogy lehetett ilyen egyedül ebben? Miért nem szólt nekem vagy anyának?

Hazamentem, és mindent elmondtam apának. Ő csak bámult maga elé.

– Ezek szerint… lehet, hogy valaki bántotta? – kérdezte végül.

– Igen – suttogtam.

Másnap újra elmentünk a rendőrségre. Ezúttal már komolyabban vették a dolgot. Kihallgatták Marcit is, de semmi konkrétumot nem tudtak meg. Az ügy lassan feledésbe merült volna, ha én nem ragaszkodom hozzá minden nap.

Az interneten is próbáltam nyomozni. Találtam egy fórumot, ahol mások is írtak eltűnt családtagokról. Egyre több történetet olvastam arról, hogy mennyire nehéz igazságot találni ebben az országban. Hogy mennyi fiatal tűnik el nyomtalanul, és mennyire gyorsan felejti el őket mindenki.

Egy este anyám leült mellém.

– Eszter… talán jobb lenne elengedni…

– Nem! – kiáltottam rá. – Nem engedhetem el! Ha most feladom, akkor tényleg vége mindennek!

Anyám sírva fakadt. Apám csak némán állt az ajtóban.

Azóta minden nap harcolok. Leveleket írok újságoknak, posztolok a közösségi médiában Gábor képével: „Láttad őt?” Sokan csak legyintenek: „Ez Magyarország… itt ilyenek történnek.” De én nem akarom elfogadni ezt.

Egy év telt el azóta. Gábor szobája érintetlenül áll. Néha még érzem az illatát, hallani vélem a hangját a falak között. Az igazságot még mindig nem tudjuk. A rendőrség lezárta az ügyet: „Nincs új információ.”

De én nem adom fel. Minden nap emlékeztetem magam: ha hallgatunk, akkor soha semmi nem fog változni. Ha csendben maradunk, akkor más családok is elveszítik azt, aki a legfontosabb nekik.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan vannak még olyanok, mint én? Hány testvér sírja álomba magát minden éjjel? Hányan érzik azt, hogy senki sem hallja meg a fájdalmukat?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet hallgatni az igazságtalanság felett? Vajon egyszer tényleg megtörik ez a csend?