Az Elhívatlan Vendég: Egy házasság próbája – Amikor a férjem lánya beköltözött hozzánk

– Már megint az én bögrémet használtad, Dóra? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a mosogató fölött álltam. A konyha ablakán keresztül szürke, esős délután fénye szűrődött be, és minden egyes csepp úgy koppant a párkányon, mintha csak az idegeimet cincálná.

Dóra csak vállat vont, és a telefonját nyomkodta tovább. – Nem tudtam, hogy ez is tilos – mondta gúnyosan, aztán kiviharzott a szobájába. Gábor ekkor lépett be, és ahogy rám nézett, láttam rajta a fáradtságot. Az utóbbi hetekben egyre többször volt ilyen: én feszülten, ő középen, Dóra pedig egyre inkább idegenként ebben a lakásban.

Két éve még minden olyan egyszerűnek tűnt. Gáborral egy könyvtárban ismerkedtünk meg – ő a történelemkönyvek között keresgélt, én pedig épp egy regényt kerestem. Egy pillanat alatt egymásba szerettünk. Tudtam, hogy elvált, és van egy lánya, de azt mondta, Dóra az anyjával él vidéken. Akkor még nem gondoltam bele igazán, mit jelent ez hosszú távon.

Aztán tavaly ősszel minden megváltozott. Egyik este Gábor telefonja csörgött: Dóra sírt a vonal végén. Az anyja új párja miatt nem akart otthon maradni, és azt kérte, hadd költözzön hozzánk Budapestre. Gábor nem habozott – természetes volt számára, hogy segít a lányának. Nekem csak annyit mondott: „Ez most nehéz lesz, de együtt megoldjuk.”

Az első hetekben próbáltam kedves lenni Dórával. Főztem neki kedvenc ételeket, segítettem a tanulásban, még egy közös mozizást is szerveztem. De Dóra rideg maradt. Minden apróságba belekötött: túl hangosan mosogatok, túl korán kelek fel hétvégén, túl sokat beszélek Gáborhoz este. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

Egyik este Gábor későn ért haza a munkából. Épp vacsorát készítettem, amikor Dóra bejött a konyhába.
– Miért kell mindig te főzzél? Nem lehetne egyszer valami normális kaja? – kérdezte szemforgatva.
– Ha szeretnéd, főzhetsz te is – próbáltam kedvesen válaszolni.
– Minek? Úgyis mindent jobban tudsz! – csattant fel.

Gábor ekkor lépett be. – Mi folyik itt?
– Semmi – mondtam gyorsan, de Dóra máris panaszkodni kezdett:
– Anya sosem szólt bele abba, mit eszem! Itt meg minden szabály!

Gábor rám nézett, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg a helyzetet. De már nem volt erőm. Aznap este sírva feküdtem le.

A következő hetekben egyre gyakoribbak lettek a viták. Dóra késő estig fent volt, hangosan zenét hallgatott vagy barátokat hívott át anélkül, hogy szólt volna. A fürdőszobában mindig szanaszét hagyta a cuccait. Gábor próbált közvetíteni:
– Légy türelmes vele! Nehéz neki is.
De én már nem tudtam türelmes lenni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy Gábor mindig Dóra pártját fogja.

Egy este aztán robbant a bomba. Dóra eltűnt az iskolából – az osztályfőnök hívott minket kétségbeesetten. Egész délután kerestük; végül egy barátnőjénél találtuk meg. Amikor hazaértünk, Gábor rám förmedt:
– Miért nem tudsz vele kijönni? Miért kell mindig veszekedni?
– Én próbálok! De te sosem állsz ki mellettem! – kiabáltam vissza.
Dóra csak nézett ránk könnyes szemmel.

Aznap este Gábor a kanapén aludt. Én pedig egész éjjel forgolódtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl nagyot vállaltunk ezzel az egésszel?

Másnap reggel Dóra csendben ült az asztalnál.
– Sajnálom – mondta halkan.
Ránéztem: először láttam rajta őszinte megbánást.
– Én is sajnálom – suttogtam vissza.

De azóta sem lett könnyebb. Minden nap újabb próbatétel: kompromisszumok, lemondások és újrakezdések sora. Néha úgy érzem, elfogyott belőlem az erő – máskor viszont látom Gábort és Dórát együtt nevetni, és elhiszem: talán mégis van remény.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem az esőt az ablakon túl, és azon gondolkodom: vajon tényleg képes vagyok-e szeretni valakit úgy, mintha a sajátom lenne? Vagy vannak határok, amiket nem lehet átlépni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni egy családért?