Az el nem felejthető árulás: Egy magyar nő válásának története – Vajon van megbocsátás?

– Liza, kérlek, ne tedd ezt! – Gábor hangja remegett, ahogy a nappali közepén térdelt előttem. A kezében gyűrött zsebkendő, a szeme vörös a sírástól. Az asztalon ott hevertek a válóperes papírok, mellettük a közös életünk emlékei: egy fénykép a balatoni nyaralásról, egy régi mozijegy, és az a kulcscsomó, amit még az első albérletünkhöz vettünk.

Nem néztem rá. A szívem helyén csak egy üres, hideg űr tátongott. – Nincs miről beszélnünk, Gábor. Mindent elmondtál már. És mindent el is vettél tőlem – feleltem halkan, de határozottan.

A szomszéd lakásból áthallatszott a tévé zaja, valami régi magyar film szólt. Kint az eső kopogott az ablakon, mintha csak a könnyeimet akarta volna pótolni, amik már rég elfogytak.

Gábor felállt, és közelebb lépett. – Liza, tudom, hogy hibáztam. De hát együtt éltük át az elmúlt tíz évet! Gondolj csak bele, mennyi mindent építettünk fel! A családod is mindig úgy szeretett engem, mintha a sajátjuk lennék.

– A családom? – felnevettem keserűen. – Anyám azóta sem szólt hozzám, mióta megtudta, mit tettél. Apám csak annyit mondott: „Liza, ha egyszer elveszíted a bizalmad valakiben, azt soha nem kapod vissza.” És igaza volt.

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem akartam bántani téged. Az egész… csak megtörtént. Nem jelentett semmit.

– Akkor miért fáj ennyire? – kérdeztem halkan. – Miért érzem úgy, hogy minden nap egyre nehezebb levegőt venni?

Az első jelek már hónapokkal ezelőtt megvoltak. Gábor később járt haza a munkából, egyre gyakrabban bújt ki a közös programok alól. Az egyik este, amikor hazaértem a munkahelyemről – egy zuglói könyvtárban dolgozom –, furcsa illatot éreztem a lakásban. Nem az én parfümöm volt.

Aztán jöttek az üzenetek. Egyik este véletlenül megláttam egy értesítést a telefonján: „Köszönöm a tegnap estét.” Egy idegen nő neve villant fel. Nem voltam buta – tudtam, mit jelent ez.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak ültem a konyhában, néztem a kávéfőzőt, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még boldogok voltunk. Amikor Gábor még minden reggel puszit adott indulás előtt, amikor még együtt nevettünk a vacsoraasztalnál.

Másnap reggel szembesítettem vele. Nem tagadott le semmit. Csak állt ott némán, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin. Azt mondta: „Liza, hibáztam. De szeretlek.”

De lehet-e szeretni valakit úgy, hogy közben összetörjük a szívét?

A családom reakciója sem segített. Anyám sírva hívott fel: „Kislányom, ezt nem érdemelted meg!” Apám csak annyit mondott: „Ne hagyd magad!” A barátnőim közül Zsófi volt az egyetlen, aki igazán mellettem állt. Egy este átjött hozzám borral és csokival.

– Liza, ne hagyd, hogy megalázzon! – mondta dühösen. – Egy ilyen férfi nem érdemel meg téged.

De én csak ültem ott némán, és azon gondolkodtam: vajon tényleg nincs visszaút? Tényleg vége mindennek?

A válóperes papírok kitöltése volt a legnehezebb rész. Minden rubrika egy újabb seb volt a lelkemen. Közös lakás? Eladásra kerül. Közös megtakarítás? Fele-fele arányban osztjuk el. Közös emlékek? Azokat nem lehet elosztani.

Gábor próbált harcolni értem. Virágokat hozott, üzeneteket írt, még anyámhoz is elment bocsánatot kérni. De anyám csak becsukta előtte az ajtót.

Az utolsó este együtt töltöttük a lakásban. Csendben pakoltunk, mindenki a saját dobozait töltötte meg emlékekkel és fájdalommal.

– Liza – szólalt meg halkan –, ha egyszer meggondolod magad…

– Nem fogom – vágtam rá gyorsan.

Aztán elment. Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden sarokban ott visszhangzott a múltunk.

Most itt ülök az üres nappaliban, hallgatom az esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg nincs megbocsátás? Vagy csak én nem vagyok képes rá?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan pont az életben, ahonnan már nincs visszaút?