„Az egyetlen lányom ellen fordultam – és most már nem tudom, ki hibázott nagyobbat”

– Anya, ezt most már tényleg hagyd abba! – ordította rám a lányom, Dóra, miközben a nappali közepén álltunk egymással szemben. A hangja remegett, a szeme vörös volt a sírástól. Azt hittem, ismerem minden rezdülését, de most idegennek tűnt. A kezem ökölbe szorult, hogy ne remegjen.

Egy évvel ezelőtt még minden más volt. Dóra az egyetlen lányom, az én kicsi hercegnőm, akit mindig megvédtem mindentől és mindenkitől. Amikor tavaly ősszel bejelentette, hogy elválik Attilától, azonnal mellé álltam. Nem kérdeztem, csak cselekedtem. Ott voltam minden tárgyaláson, én beszéltem az ügyvédjével, én vigyáztam az unokámra, Marcira, amikor sírva jött haza a bíróságról. Attilát sosem kedveltem igazán – túl csendes volt, túl visszahúzódó –, de Dóra választása volt, elfogadtam. Most viszont minden haragomat rá zúdítottam. Úgy éreztem, kötelességem megvédeni a lányomat.

A válás csúnya volt. Attila családja is beszállt a harcba, mindenki mindenkit hibáztatott. Dóra egyre feszültebb lett, én pedig egyre jobban belefolytam az életébe. Együtt írtuk meg a válási papírokat, együtt döntöttünk arról is, hogy Marci kinél legyen többet. Egy pillanatra sem hagytam magára.

Aztán jött a fordulat. Fél évvel a válás után Dóra egyre többet maradt távol tőlem. Először azt hittem, csak elfoglalt – új munkahelye lett egy reklámügynökségnél, sokat dolgozott. De amikor egy vasárnap délután felhívtam, hogy átjönnek-e ebédre, csak annyit mondott: „Most inkább nem.”

Aztán egyre több ilyen „most inkább nem” lett. Marci is ritkábban jött át hozzám. Egyik este aztán Dóra felhívott – de nem azért, hogy beszélgessünk.

– Anya, szeretnék valamit megbeszélni veled – kezdte halkan. – Szeretném, ha kicsit hátrébb lépnél az életemből.

Először nem értettem. Hát nem ezért vagyok? Hogy segítsek? Hogy ott legyek neki? De Dóra hangja kemény volt:

– Úgy érzem, megfulladok tőled. Mindenbe beleszólsz. Minden döntésemet megkérdőjelezed. Attilával is miattad lett ennyire ellenséges a viszonyunk.

A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet? Hiszen csak jót akartam! Csak segíteni akartam neki! De Dóra nem engedett:

– Mostantól szeretném én intézni a dolgaimat. Ha szükségem lesz rád, szólok.

Letette a telefont. Ott ültem a sötét konyhában, és csak néztem magam elé. Az jutott eszembe: lehet, hogy tényleg túl messzire mentem? Lehet, hogy átléptem egy határt?

Azóta minden megváltozott. Dóra elkerül engem. Ha találkozunk is – például Marci születésnapján –, feszülten viselkedik velem. Az unokám is mintha félne hozzám bújni – talán mert látja rajtunk a feszültséget.

Próbáltam beszélni vele erről. Egyik este átmentem hozzájuk – előre szóltam, hogy jövök –, de amikor leültünk a nappaliban, Dóra csak ennyit mondott:

– Anya, kérlek… ne most.

Nem tudtam mit mondani. Hazafelé menet sírtam az autóban. Azóta is minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat akartam adni? Túl sokat akartam védeni? Vagy csak egyszerűen nem tudtam elengedni?

A barátnőim szerint idő kell neki. „Majd visszatalál hozzád” – mondják. De mi van, ha nem? Mi van, ha végleg elveszítettem őt?

A legrosszabb az egészben az, hogy most már Attilát is más szemmel látom. Talán nem volt olyan rossz ember… Talán csak én akartam mindent irányítani… Talán én voltam az oka annak is, hogy ennyire elmérgesedett köztük minden.

Most itt ülök a nappalimban, egyedül. A falon még ott van Dóra gyerekkori rajza: „Anya, te vagy a legjobb barátom.” Nézem ezt a képet és nem értem: hogyan jutottunk idáig?

Ti mit tennétek a helyemben? Van még visszaút anya és lánya között? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?