Az apám úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul, és rajtam élősködik – miközben én épp szülési szabadságon vagyok

– Anya, miért sírsz? – kérdezte a hároméves kislányom, Luca, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezembe temettem az arcomat. A háttérben a mosógép zúgott, a hűtőben alig volt valami, a postaládában pedig újabb csekkek vártak befizetésre. A szívem összeszorult, amikor ránéztem Lucára – ő még nem érthette, miért érzem magam ennyire elveszettnek.

Az egész egy szürke novemberi napon kezdődött. Apám, Feri, aki egész életében keményen dolgozott a vasútnál, hirtelen bejelentette: „Kinga, eldöntöttem, hogy mostantól nyugdíjas vagyok. Elég volt a robotból. De a pénzemhez nem nyúlok – félreteszem rosszabb időkre. Te úgyis otthon vagy most, ráérsz mindent intézni.”

Először azt hittem, viccel. De amikor másnap már az én bankkártyámmal fizette ki a reggeli kenyeret és tejet, rájöttem, hogy komolyan gondolja. Azóta minden hónapban nekem kell állnom a rezsit, a bevásárlást, sőt még az ő gyógyszereit is. A férjem, Gábor próbálta szóba hozni vele: „Feri bácsi, mi is csak egy fizetésből élünk most. Kinga szülési szabadságon van.” De apám csak legyintett: „Majd összeszeditek magatokat. Nekem is voltak nehéz éveim.”

Azóta minden nap egy harc. Reggelente Luca sírására ébredek, aztán rohanok főzni, mosni, takarítani. Apám közben a tévé előtt ül, és panaszkodik: „Miért nincs rendes ebéd? Régen anyád minden nap főzött levest is!” Néha úgy érzem, mintha visszacsöppentem volna a gyerekkoromba – csak most már én vagyok az, akitől mindent elvárnak.

Egyik este Gábor leült mellém a kanapéra. „Nem bírjuk ezt sokáig, Kinga. Már most mínuszban vagyunk a számlánkon.” A hangja fáradt volt és elkeseredett. „Tudom” – suttogtam. „De mit csináljak? Apám nem hajlandó semmiről lemondani.”

A következő napokban próbáltam beszélni apámmal. „Apa, kérlek… legalább a gyógyszereidet fizesd ki magadnak! Nekünk is nehéz most.” De ő csak megvonta a vállát: „Majd ha tényleg baj lesz, akkor hozzányúlok a pénzemhez. Most inkább félreteszem.”

A feszültség egyre nőtt köztünk. Egy vasárnap délután Gábor anyukája átjött látogatóba. Amikor meglátta apámat a nappaliban terpeszkedni, és engem sírva mosogatni a konyhában, odasúgta: „Ez így nem mehet tovább. Ki kell állnod magadért!”

De hogyan? Hogyan mondjam meg annak az embernek, aki felnevelt és mindent megtett értem, hogy most ő teszi tönkre az életemet? Hogy nem bírom tovább ezt az önzést?

Egy este végül összeszedtem minden bátorságomat. Leültem apám mellé.
– Apa… beszélnünk kell.
– Na mi van már megint? – mordult rám.
– Nem bírom tovább ezt az egészet. Nincs pénzünk semmire. Luca kinőtte az összes ruháját, Gábornak túlóráznia kellene, de nem tudja, mert segít itthon… És te csak ülsz itt, mintha semmi közöd nem lenne hozzá.
Apám arca megkeményedett.
– Én felneveltelek titeket! Most ti jöttök! Ez így működik egy családban.
– De apa… én most is mindent megteszek érted! De nem tudok többet adni! – zokogtam fel.

Csend lett. Csak a tévé zúgott tovább a háttérben.

Másnap reggel apám szó nélkül elment otthonról. Egész nap aggódtam, hova tűnt – estére jött haza, kezében egy zacskóval: benne néhány kifli és egy doboz tej.
– Vettem ezt Lucának – mondta halkan.
Nem szóltam semmit. Csak néztem rá – először láttam rajta valami megbánást.

Azóta sem lett könnyebb. Apám továbbra is nálunk lakik, de néha már ő is vesz valamit a boltban. A pénzünk még mindig kevés, de legalább már nem érzem magam teljesen egyedül ebben az egészben.

Sokszor gondolkodom azon: meddig tartozunk felelősséggel a szüleinkért? Hol van az önfeláldozás határa? Ti mit tennétek a helyemben?