„Az apám temetésén egy idegen nő odalépett hozzám, és azt mondta: ‘Ő az én apám is volt.’” – Egy családi titok, ami mindent megváltoztatott

– Maga ki? – kérdeztem rekedten, miközben a hideg szél végigfutott a hátamon. A temetőben már csak néhányan maradtak, anyám a távolban beszélgetett a papával, de én mozdulatlanul álltam a frissen hantolt sír mellett. A nő, aki mellettem állt, talán huszonnyolc lehetett, sötétbarna haja kibomlott a kendője alól, szemeiben valami furcsa fájdalom csillogott.

– Zsófia vagyok – felelte halkan. – Sajnálom, hogy most jövök oda hozzád, de… muszáj volt elmondanom. Az apád… ő az én apám is volt.

Először csak néztem rá, mintha rosszul hallottam volna. Aztán hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből. A kezem ökölbe szorult, éreztem, ahogy a körmeim belevájnak a tenyerembe.

– Ez valami rossz vicc? – suttogtam. – Az apám sosem… nem lehet…

Zsófia csak állt ott, lehajtott fejjel. – Tudom, hogy nehéz elhinni. De anyám… anyám mindig mondta, hogy egyszer eljön az igazság pillanata. Most jött el.

A sír mellett állva hirtelen minden emlék más színt kapott. Az apám néha eltűnt hétvégékre, voltak titkos telefonhívásai, amiket sosem magyarázott meg. Gyerekként azt hittem, csak a munkája miatt. Most viszont minden összeállt.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül.

– Semmit – felelte Zsófia. – Csak tudni akartam, hogy van egy nővérem. Hogy nem vagyok egyedül.

Azt hittem, hogy a temetés lesz a legnehezebb napom. De tévedtem. Az igazi gyász csak most kezdődött.

Otthon anyám csendben ült a konyhaasztalnál. A keze remegett a teáscsésze felett. Leültem vele szemben.

– Anya… – kezdtem halkan. – Ki az a Zsófia?

Anyám arca megkeményedett. – Tudtam, hogy egyszer előkerül. Az apád… hibázott. De mindig szeretett téged.

– És te? Te tudtad végig?

– Igen – suttogta anyám könnyek között. – De azt hittem, elég erős vagyok ahhoz, hogy elfelejtsem.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit eddig figyelmen kívül hagytam. Vajon mennyi mindenről nem tudunk azok közül, akiket a legjobban szeretünk?

Másnap Zsófia üzenetet írt: „Szeretnék veled találkozni. Nem akarok semmit elvenni tőled.”

Találkoztunk egy kis kávézóban a Bartók Béla úton. Ő idegesen kavargatta a kávéját.

– Nem akarom elvenni az emlékeidet róla – mondta halkan. – Nekem csak néhány közös hétvégém volt vele. Mindig azt mondta, hogy egyszer majd minden rendbe jön.

– Nekem ő volt az apám – mondtam dühösen. – Neked csak egy titkos látogatás.

Zsófia szeme megtelt könnyel. – Nekem is hiányzik. Csak másképp.

A következő hetekben minden összezavarodott bennem. Anyám bezárkózott, nem beszélt velem semmiről. A barátaim nem értették, miért vagyok ennyire feszült és ingerlékeny.

Egy este hazafelé menet megláttam Zsófiát a villamosmegállóban. Odamentem hozzá.

– Szeretném megismerni az anyádat – mondtam váratlanul.

Zsófia meglepődött, de bólintott.

A találkozás feszültséggel teli volt. Zsófia anyja, Katalin, egy kedves arcú nő volt, de a szemeiben ugyanaz a fájdalom ült, mint Zsófiáéban.

– Sajnálom, hogy így kellett megtudnod – mondta Katalin. – Az apád jó ember volt… csak gyenge.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon lehet-e szeretni valakit úgy, hogy közben tudjuk: hazudott nekünk? Vajon képes vagyok-e elfogadni Zsófiát testvéremként?

A családom darabokra hullott, de valahol mélyen éreztem: talán most kezdhetek igazán élni – őszintén, titkok nélkül.

Most itt ülök az apám sírjánál, Zsófiával együtt. Már nem haragszom rá annyira. Inkább magamra haragszom: miért nem kérdeztem többet? Miért hittem el mindent szó nélkül?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszítjük azt is, akik valaha voltunk?