Az anyósom mindent elkövet, hogy eltávolítson az életemből – a férjem mégsem hisz nekem

– Már megint nem jól főzted meg a levest, Eszter – szólt oda csípősen az anyósom, Ilona, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kanalat forgatta a kezében. A férjem, Gábor, éppen a híreket nézte a nappaliban, mintha nem hallaná a beszélgetést. Én csak álltam ott, a forró fazék fölött, és próbáltam nem sírni.

– Sajnálom, Ilona néni, igyekeztem… – motyogtam halkan, de tudtam, hogy úgysem lesz jó semmi, amit csinálok.

Az esküvőnk után egy héttel költöztünk be Gábor szüleihez, mert még nem volt saját lakásunk. Akkor még reménykedtem, hogy Ilona majd elfogad, de már az első napokban éreztem: idegen vagyok ebben a házban. A mosolyai mögött mindig ott bujkált valami hideg, megvető pillantás. Ha Gábor nem volt a közelben, sosem szólított meg kedvesen. Mindig talált valamit, amit rosszul csináltam: túl sós lett a leves, nem elég fehér az ingje, vagy éppen túl hangosan nevettem.

A legrosszabb az volt, hogy Gábor mindebből semmit sem vett észre. Ha panaszkodtam neki, csak legyintett:

– Eszter, anyám ilyen. Ne vedd magadra! Biztos csak félreérted.

De én nem értettem félre. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy Ilona szándékosan félretájékoztatott: azt mondta, Gábor szereti a mákos tésztát, miközben utálja; vagy elfelejtette szólni, hogy jönnek vendégek, így én szégyenkezhettem a rendezetlen lakás miatt.

Egy este aztán minden határon túlment. Gábor későn ért haza a munkából. Ilona addigra már három pohár bort megivott, és amikor belépett az ajtón, nekem esett:

– Te vagy az oka mindennek! Amióta itt vagy, Gábor egyre fáradtabb és kedvetlenebb! Elvetted tőlem a fiamat!

Gábor csak állt döbbenten. Én sírva fakadtam és kiszaladtam a kertbe. Ott álltam a sötétben, és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok minden baj forrása? Vagy csak Ilona nem tudja elengedni a fiát?

Másnap reggel anyámhoz mentem tanácsért. De ő is csak legyintett:

– Ugyan már, Eszter! Minden anyós ilyen egy kicsit. Ne foglalkozz vele!

De én már nem bírtam tovább. Egyre többször éreztem magam feleslegesnek ebben a házban. Ilona minden nap tett egy-egy apró megjegyzést: „Bezzeg én tudtam rendesen nevelni a fiamat!”, „Gábor sosem volt ilyen nyúzott!”, „Talán jobb lenne, ha egyedül maradna egy kicsit…”

Egyik este Gáborral beszélgettem:

– Gábor, kérlek… Nem bírom tovább. Költözzünk el innen! Minden nap úgy érzem magam, mintha betolakodó lennék.

– Eszter – sóhajtott fel –, most nincs pénzünk albérletre. Anyám biztosan nem akar rosszat.

– De igen! – kiáltottam fel. – Nem látod? Minden nap próbál ellenem fordítani téged!

Gábor csak megrázta a fejét és kiment a szobából.

Egyre magányosabb lettem. A barátnőim is messze laktak, anyám pedig nem értette meg a helyzetemet. A munkahelyemen is egyre feszültebb voltam; többször is sírva mentem haza. Ilona pedig mintha élvezte volna ezt az egészet. Egyik nap például „véletlenül” kiöntötte a kávét a frissen mosott blúzomra:

– Jaj, bocsánat! Tudod, milyen ügyetlen vagyok mostanában… – mondta ártatlan arccal.

Aztán amikor Gábor hazajött és meglátta rajtam az idegességet:

– Mi történt?

– Semmi – válaszoltam halkan. Már nem volt erőm újra elmondani.

Aztán jött az utolsó csepp: egyik este Ilona bezárta előttem a bejárati ajtót. Azt mondta Gábornak, hogy biztosan elmentem valahova szórakozni – közben csak a boltba ugrottam le tejért. Amikor visszaértem és kopogtam, Ilona csak annyit mondott:

– Látod? Még egy kulcsot sem tudsz magadnál tartani…

Akkor döntöttem el: elég volt. Másnap összepakoltam néhány ruhát és visszaköltöztem anyámhoz. Gábor próbált visszatartani:

– Eszter! Ne csináld ezt! Anyám majd megváltozik!

– Nem fog megváltozni – mondtam sírva –, és te sem hiszel nekem.

Most itt ülök anyám régi szobájában, és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy vannak helyzetek, amikor egy nőnek ki kell állnia magáért – akkor is, ha senki sem hisz neki?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni azt, hogy mindenki csak legyint arra, amit átélsz?