Az anyósom fél éve velünk él – a férjem boldog, én viszont egyre jobban szenvedek

– Már megint nem húztad le a vécét, Zoltán! – kiáltotta Ilona néni a fürdőszobából, miközben én épp a konyhában próbáltam egy kis csendet találni magamnak. A kávém kihűlt, a gondolataim pedig egyre sötétebbek lettek. Fél éve lakik velünk az anyósom, és úgy érzem, mintha minden nap egy újabb vizsga lenne, amit csak elbukhatok.

Az egész akkor kezdődött, amikor Ilona néni elesett a piacon, és eltörte a térdét. Zoltán azonnal mondta: „Nálunk fog lakni, amíg fel nem épül.” Nem volt szívem nemet mondani. Az első hetekben tényleg szüksége volt ránk: segítettem neki fürdeni, főztem rá, cseréltem a kötéseit. De most már hónapok óta itt van, és egyre inkább úgy érzem, hogy nem vendég, hanem főbérlő lett.

A férjemnek mindez tetszik. „Olyan jó, hogy anyám itt van, legalább nem vagy egyedül napközben!” – mondja mosolyogva. De én csak azt érzem, hogy soha nincs egy perc nyugtom. Mindenbe beleszól: hogyan főzöm a levest, hogyan teregetek, még azt is megjegyzi, hogy túl hangosan csukom be az ablakot.

A legrosszabbak az esték. Amikor végre leülnénk Zoltánnal egy pohár bor mellé beszélgetni, Ilona néni mindig bejön a nappaliba. „Nem zavarok?” – kérdezi, de már ül is le közénk. Mesél a régi időkről, panaszkodik a szomszédokra vagy épp arról beszél, mennyire szereti a fiát. Zoltán ilyenkor csak mosolyog és bólogat. Én pedig egyre kisebbnek érzem magam ebben a lakásban.

Próbáltam beszélni erről Zoltánnal. Egy este, amikor Ilona néni már aludt, halkan mondtam neki:
– Szerinted meddig fog még itt lakni anyukád?
Zoltán meglepődött.
– Hát amíg teljesen fel nem épül! Tudod jól, hogy a nővéremnek most született kisbabája, nem tudja vállalni anyát.
– De már járókerettel is tud közlekedni… – próbáltam érvelni.
– Ne legyél önző! – vágta rá Zoltán. – Ő az anyám!

Ez a szó – önző – mintha pofonként csattant volna az arcomon. Én vagyok önző? Azért, mert szeretnék végre kettesben lenni a férjemmel? Azért, mert hiányzik a saját életem?

A nővére, Ágnes tényleg nem tud segíteni. Most született meg a kisfia, Bence. De amikor legutóbb beszéltem vele telefonon, azt mondta:
– Tudom, hogy nehéz lehet neked… De anya mindig is Zolit szerette jobban. Neki könnyebb elviselni.
Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Tényleg csak nekem nehéz ez? Vagy mindenki más csak jobban tűri?

Ilona néni egyre inkább átvette az irányítást a háztartásban. Egyik reggel például arra ébredtem, hogy már főzi is a kávét – de persze úgy, ahogy ő szereti: erősen és cukor nélkül. A ruháimat is átrakta a szekrényben „praktikusabb” helyre. A nappaliban lecserélte a díszpárnákat a saját horgolt huzataira.

Egyik este kiborultam. Zoltán későn ért haza, fáradt voltam és ideges.
– Nem bírom tovább! – mondtam neki sírva. – Ez már nem az otthonom!
Zoltán csak nézett rám értetlenül.
– Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? Anya nem lesz itt örökké!
– De mi van velem? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nekem ki segít?

Másnap Ilona néni is észrevette rajtam a feszültséget.
– Valami baj van veled, drágám? – kérdezte ártatlan arccal.
– Csak fáradt vagyok – feleltem halkan.
De legbelül ordítani tudtam volna.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott:
– Olyan sápadt vagy mostanában… minden rendben otthon?
Majdnem elsírtam magam ott helyben.

Egy péntek este végül elmentem sétálni egyedül a Duna-partra. Néztem a vizet és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért érzem magam idegennek a saját lakásomban? Miért nem tudok beszélni erről senkivel anélkül, hogy önzőnek tűnnék?

Hazafelé menet eldöntöttem: beszélnem kell Ilona nénivel is. Másnap reggel leültem vele a konyhaasztalhoz.
– Ilona néni… szeretném megkérdezni, hogy mikor gondolta visszaköltözni a saját lakásába?
Először meglepődött.
– Úgy érzed, terhére vagyok?
– Nem erről van szó… csak… hiányzik a régi életem. Szeretném visszakapni az otthonomat.
Ilona néni hosszan hallgatott.
– Megértem – mondta végül csendesen. – De félek egyedül…

Ezután napokig feszült volt mindenki otthon. Zoltán duzzogott, Ilona néni sírdogált esténként. Én pedig csak azt éreztem: valahol mindannyian elvesztettük önmagunkat ebben az összezártságban.

Most itt ülök a hálószobában és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy mindenkinek joga van ahhoz, hogy néha csak magára gondoljon? Ti mit tennétek az én helyemben?