„Az anyósom árnyékában éltem: Hogyan vesztettem el önmagam a házasságomban”

– Nem, Nóri, ezt így nem lehet! – csattant fel Linda néni hangja a konyhában, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. – Nálunk a családban mindig is úgy volt, hogy a férfié az utolsó szó. Ugye, Gábor?

Gábor csak bólintott, és a telefonját nyomkodta. Ott ültem az asztalnál, a kezem remegett a bögrém körül. Egy éve voltunk házasok, de mintha minden nap egyre távolabb kerülnék attól a lánytól, aki valaha voltam. A saját lakásomat kiadtam albérletbe, mert Gábor azt mondta, „anya úgyis egyedül van, és így könnyebb lesz az elején”. Akkor még hittem neki. Most már csak azt érzem: csapdába estem.

Az első hónapokban próbáltam alkalmazkodni. Linda néni mindent jobban tudott: hogyan kell főzni, mosni, takarítani – még azt is megmondta, mikor menjek fodrászhoz. Ha valamit másképp csináltam, csak egy pillantást vetett rám, és máris éreztem: nem vagyok elég jó. Gábor ilyenkor mindig elfordult, vagy kiment cigizni az erkélyre.

Egy este, amikor halkan sírtam a fürdőszobában, Gábor bejött utánam.
– Mi bajod van már megint? – kérdezte fásultan.
– Nem érzem magam otthon… – suttogtam. – Mintha soha semmi nem lenne elég jó.
– Anyám csak segíteni akar. Tudod, mennyit dolgozott értünk? – mondta, de a hangjában nem volt együttérzés.

Aztán jöttek a hétköznapi apróságok: Linda néni eldöntötte, milyen színű legyen a hálószobánk fala („A bézs mindenkinek jó!”), mit főzzek Gábornak („A fiam nem szereti a brokkolit!”), sőt, még azt is, mikor menjünk nyaralni („Augusztusban mindig együtt megyünk Balatonra!”). Én csak bólogattam, miközben belül egyre kisebb lettem.

Egyik nap felhívott anya.
– Kislányom, minden rendben? Olyan régen hallottalak nevetni.
– Persze, anya… csak sok a munka – hazudtam. Nem akartam elmondani neki, hogy minden nap egy kicsit jobban elveszítem önmagam.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott.
– Nóri, mintha nem lennél önmagad mostanában. Minden rendben otthon?
A könnyeim majdnem kibuggyantak. Csak annyit mondtam: „Majd jobb lesz.”

De nem lett jobb. Egyre több vita volt Gáborral. Egy este megpróbáltam beszélni vele.
– Szeretném, ha elköltöznénk. Vissza a saját lakásomba. Szükségem van egy kis térre.
Gábor felnevetett.
– Ugyan már! Anyámnak most van ránk a legnagyobb szüksége. Miért akarsz mindig mindent felforgatni?
– Mert ez nem élet! – kiáltottam rá sírva. – Nem akarok többé mások szabályai szerint élni!
Linda néni persze mindent hallott. Másnap reggel odajött hozzám.
– Tudod, Nóri, ha nem tudsz beilleszkedni ebbe a családba, akkor talán nem is ide tartozol.
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és átmentem Zsuzsához. Ott ültem a kanapéján, és először mondtam ki hangosan:
– Nem akarom ezt tovább csinálni. Nem akarom elveszíteni magamat csak azért, hogy másoknak megfeleljek.
Zsuzsa átölelt.
– Végre kimondtad! Most már csak rajtad múlik, hogyan tovább.

Néhány hétig ott maradtam nála. Gábor egyszer felhívott.
– Mikor jössz haza? Anyám aggódik.
– Nem tudom… talán soha – válaszoltam halkan.
A vonal másik végén csend volt. Akkor értettem meg igazán: Gábor sosem engem választott igazán, hanem az anyját.

Most újra a saját lakásomban vagyok. Minden nap próbálom újraépíteni magamat: reggelente futok a Margitszigeten, esténként olvasok vagy találkozom barátokkal. Néha még mindig hallom Linda néni hangját a fejemben: „Nálunk ez így szokás!” De már nem engedem, hogy irányítson.

Sokszor gondolkodom: vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan adják fel önmagukat egy család kedvéért? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?