Az anyósom árnyékában: Egy magyar meny naplója – Vajon valaha elfogadnak?

– Miért nem tudod úgy tartani a gyereket, mint ahogy annak idején én tartottam Gábort? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a férjem régi babafotóját tartotta a kisfiam, Marci feje fölé. Az eső dobolt az ablakon, a lakásban feszültség vibrált. Megdermedtem, ahogy Ilona néni tekintete végigsiklott rajtam: mintha nem csak a gyerektartásomat, hanem az egész lényemet méricskélné.

– Anya, kérlek… – szólt közbe Gábor, de hangja bizonytalan volt. Tudtam, hogy ő is érzi a súlyt, ami ránk nehezedik. Mióta megszületett Marci, minden nap egy újabb vizsga volt számomra: megfelelek-e anyaként, feleségként, menyként? Vajon valaha is elég leszek Ilona néninek?

Aznap délután visszavonultam a hálószobába, Marcit ringattam, és próbáltam elfojtani a könnyeimet. Gyerekkoromban mindig azt hittem, ha majd egyszer családom lesz, minden más lesz: szeretet, összetartás, igazi otthon. De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. A saját lakásomban is idegennek tűntem.

Ilona néni mindenbe beleszólt. Azt mondta, túl sokat öltöztetem Marcit, aztán meg azt, hogy túl vékonyan hagyom. Szerinte túl korán akarom hozzátáplálni, de amikor vártam volna még, akkor meg azt mondta, éhes lesz a gyerek. Minden mozdulatomat figyelte, és ha hibáztam – vagy csak szerinte hibáztam –, nem rejtette véka alá a véleményét.

Egyik este Gáborral próbáltam beszélni erről.

– Szeretném, ha kicsit kevesebbet jönne át anyukád – mondtam halkan.

– Tudod, hogy magányos apa halála óta – felelte Gábor. – És hát… ő csak segíteni akar.

– De nekem ez már túl sok – suttogtam. – Úgy érzem, sosem leszek elég jó neki.

Gábor csak sóhajtott. Láttam rajta a feszültséget: két nő között őrlődik, akik mindketten szeretik őt, de nem tudnak egymással mit kezdeni.

A következő héten Ilona néni egy újabb babafotót hozott át. Ezúttal Gáborról és az ő anyjáról készült. – Látod? – mutatta nekem. – Az én anyám mindig tudta, mit kell tenni egy gyerekkel. Nem voltak ilyen modern hóbortjai.

A kezem ökölbe szorult. – Ilona néni, én is próbálok mindent megtenni Marcival…

– Próbálsz? Az kevés! Egy anyának tudnia kell! – vágott vissza.

Aznap este sírva fakadtam. Felhívtam anyukámat vidéken.

– Kicsim, ne hagyd magad! – mondta ő. – Te vagy az anyja annak a gyereknek! Ne engedd, hogy elbizonytalanítson!

De hogyan álljak ki magamért egy olyan családban, ahol mindenki Ilona néni szavára figyel? Ahol Gábor is inkább csendben marad?

A helyzet csak romlott. Egy vasárnapi ebédnél Ilona néni megjegyezte:

– Régen minden meny tudta a helyét. Ma már mindenki azt hiszi, okosabb az anyósánál.

A sógornőm, Zsuzsa csak lesütötte a szemét. Ő már évek óta nem vitatkozik Ilona nénivel. Talán ezért is fogadta el őt jobban… vagy csak jobban tűri?

Egyre többször éreztem úgy, hogy menekülnöm kellene ebből az egészből. De Marci miatt maradtam. És Gábor miatt is – mert szerettem őt. De vajon meddig lehet így élni?

Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült.

– Miért nem tudtok kijönni egymással? – kérdezte halkan.

– Mert sosem fogad el engem! – tört ki belőlem. – Mindig csak azt nézi, mit csinálok rosszul!

– Próbálj meg vele beszélni…

– Próbáltam! De ő nem hallgat rám!

Aznap éjjel alig aludtam. Reggelre eldöntöttem: beszélnem kell Ilona nénivel. Nem magam miatt – Marcit akartam megvédeni ettől a feszültségtől.

Másnap átmentem hozzá. Ő épp főzött.

– Ilona néni… szeretnék beszélni magával.

Felnézett rám, szeme szigorú volt.

– Hallgatlak.

– Tudom, hogy mindent jól akar csinálni Marciért… de én vagyok az anyja. Szeretném, ha bízna bennem.

Csend lett. A leves rotyogott a tűzhelyen.

– Én csak segíteni akarok – mondta végül halkan.

– Tudom… de nekem most arra van szükségem, hogy higgyen bennem.

Nem ölelt meg. Nem mondta azt sem, hogy rendben van. De először láttam rajta valami törékenységet: mintha ő is félne attól, hogy elveszíti a fiát… vagy engem sosem fog igazán elfogadni.

Azóta lassan változott valami köztünk. Nem lettünk barátnők – de már nem érzem magam teljesen kívülállónak sem.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon valaha tényleg elfogad majd? Vagy örökké csak egy idegen maradok ebben a családban? Ti mit gondoltok: lehet igazi helye egy menynek az anyós árnyékában?