Az anyósom árnyékában: Egy emlékezetes nyár Budapesten, amikor végre kiálltam magamért

– Már megint odaégetted a levest, Zsuzsa! – csattant fel Éva néni hangja a konyhából, miközben a gőzölgő fazék fölött álltam, és próbáltam nem sírni. A forró júliusi nap még elviselhetetlenebbé tette a lakást, de Éva néni szavai mindig megtalálták a módját, hogy még jobban fojtogassanak.

– Sajnálom, Éva néni, csak egy pillanatra fordultam el – próbáltam mentegetőzni, de tudtam, hogy felesleges. Az anyósom sosem volt elégedett velem. Szerinte nem főztem elég jól, nem takarítottam elég alaposan, és a fia, Gábor is jobbat érdemelt volna nálam.

Aznap este Gábor későn jött haza a munkából. Fáradtan ledobta magát a kanapéra, és alig szólt hozzám. Éva néni persze rögtön mellé ült, és halkan suttogott valamit a fülébe. Csak egy pillanatra láttam Gábor arcán azt a bosszús fintort, amit már annyiszor láttam az utóbbi időben.

– Miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni velem? – kérdeztem tőle később, amikor végre kettesben maradtunk.

– Fáradt vagyok, Zsuzsa. Ne kezdjük megint… – sóhajtott fel, és hátat fordított nekem.

Aznap éjjel alig aludtam. A gondolataim csak kavarogtak: meddig tűrjem még ezt? Miért érzem magam mindig idegennek a saját otthonomban? Vajon tényleg én vagyok a hibás mindenért?

Másnap reggel Éva néni már a konyhában sürgölődött, amikor lementem. A rádióból halk magyar nóta szólt, de a hangulat feszült volt.

– Ma jönnek a rokonok vidékről. Remélem, legalább most nem rontasz el mindent – mondta gúnyosan.

Valami eltört bennem. Úgy éreztem, ha most nem teszek valamit, örökre elveszítem önmagam. Elhatároztam: visszavágok. Nem durván, nem kiabálva – hanem úgy, hogy végre én is számítok.

A vendégek érkezése előtt mindent tökéletesen előkészítettem. A húsleves illata betöltötte a lakást, a sütemények szépen sorakoztak az asztalon. Amikor Éva néni belépett, láttam rajta a meglepetést – de persze egy szóval sem dicsért meg.

A vacsora alatt mindenki jókedvűen beszélgetett. Éva néni próbálta átvenni az irányítást, de én udvariasan visszautasítottam: – Köszönöm, Éva néni, most én szeretném felszolgálni az ételt.

A rokonok mosolyogtak rám, és többen megdicsérték a főztömet. Éva néni arca egyre sötétebb lett. Amikor az egyik unokatestvér megjegyezte: – Zsuzsa, te aztán igazán jól vezeted ezt a háztartást! – Éva néni csak annyit mondott: – Hát… van még mit tanulnia.

Az este végén Gábor odalépett hozzám. – Szép volt ma minden. Köszönöm – mondta halkan.

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy úgy éreztem: talán mégis van remény. De Éva néni nem hagyta annyiban. Másnap reggel már azzal várt:

– Ne hidd, hogy mostantól minden rendben lesz! Nem felejtem el olyan könnyen a hibáidat.

A következő hetekben egyre többször álltam ki magamért. Nem hagytam szó nélkül a sértéseit, és amikor Gábor is látta, mennyire bánt engem az anyja, végre mellém állt.

Egy este nagy vita robbant ki köztünk hárman. Éva néni sírva fakadt:

– Elveszítettem a fiamat miattad! Te tetted ezt!

Gábor csak ennyit mondott:

– Anya, Zsuzsa a feleségem. Szeretem őt. Kérlek, fogadd ezt el.

Azóta sem lett minden tökéletes. Éva néni továbbra is gyakran kritizál, de már nem félek tőle. Megtanultam kiállni magamért – és ezért minden nap hálás vagyok magamnak.

Néha mégis elgondolkodom: vajon lehet-e valaha igazi béke köztünk? Vagy örökre megmarad ez a feszültség? Ti mit tennétek az én helyemben?