Az anyósom a lányom születésnapján: Hol húzódik a határ a múlt és a jövő között?
– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted! – csattant fel anyám, miközben a konyhában idegesen törölgette a poharakat. A nappaliból kihallatszott Lili nevetése, ahogy a lufikat rugdosta. Az asztalon még ott gőzölgött a kakaós csiga, amit hajnalban sütöttem, de én csak álltam a mosogató mellett, és próbáltam összeszedni magam.
Katalin, a volt anyósom, épp most lépett be az ajtón, kezében egy hatalmas plüssmackóval és egy csokor rózsaszín lufival. A szívem egyszerre szorult össze és dobbant meg – hiszen ő volt az egyetlen, aki emlékezett Lili születésnapjára. Gábor, a volt férjem, már hetek óta nem jelentkezett. Azóta, hogy elváltunk, mintha Lili is csak egy múltbeli emlék lenne számára.
– Szia, Ivett! – mosolygott rám Katalin kissé feszengve. – Remélem, nem zavarok…
Anyám pillantása villámokat szórt. – Hogyne zavarnál! – suttogta halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Ez már nem a te családod.
Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Katalin mindig is kedves volt velem, még akkor is, amikor Gábor már rég mással járt. Ő hívott fel először, amikor Lili beteg lett, ő hozott levest, amikor influenzásak voltunk. De most… most minden más volt.
Lili viszont felkiáltott örömében: – Mama! – és odarohant hozzá. Katalin letérdelt hozzá, átölelte, és együtt nevettek. Egy pillanatra minden harag és feszültség eltűnt a szobából.
De anyám nem hagyta annyiban. – Ivett, beszélhetnénk egy percre? – kérdezte fagyos hangon. Kimentünk az előszobába.
– Nem gondolod, hogy ez túlzás? – kérdezte. – Gábor elhagyott téged! Miért engeded be még mindig az életetekbe az anyját? Lili-nek szüksége van stabilitásra!
– De anya… Katalin szereti Lilit. Ő legalább törődik vele – suttogtam vissza.
– És ha egyszer Gábor visszajön? Vagy ha Katalin ellened fordítja Lilit? Gondolj bele! Nem lehet örökké kétfelé húzni ezt a gyereket!
Visszamentünk a nappaliba. Katalin épp Lili hajába tűzött egy masnit.
– Olyan szép vagy így! – mondta neki mosolyogva.
Aztán rám nézett. – Ivett, tudom, hogy nehéz most neked… De Lili az én unokám is. Nem akarok lemaradni az életéről csak azért, mert Gábor… nos, mert ő ilyen lett.
A hangja megremegett. Láttam rajta az őszinte fájdalmat.
A vendégek lassan szállingózni kezdtek. A barátnőm, Zsófi odasúgta: – Ne hagyd magad! Ez a te napod és Lilié!
De én csak álltam ott két tűz között: az anyám haragja és Katalin szeretete között.
Az este végén Katalin odalépett hozzám.
– Ivett… Tudom, hogy nem könnyű neked sem. De kérlek… hadd maradjak része Lili életének. Nem akarok semmit elvenni tőletek. Csak szeretni akarom őt.
Néztem őt, aztán Lilit, aki boldogan játszott a plüssmackóval.
Az anyám ekkor odalépett hozzánk.
– Ha rajtam múlik, te többet ide be nem teszed a lábad! – mondta Katalinnak.
Katalin szeme megtelt könnyel. – Sajnálom…
Éreztem, hogy mindjárt sírok. – Elég! – kiáltottam fel végül. – Ez Lili napja! Nem akarom, hogy gyűlölet vagy harag vegye körül!
Csend lett. Mindenki rám nézett.
– Anya… Katalin… Mindketten fontosak vagytok nekem. De Lili-nek joga van ismerni azokat is, akik szeretik őt. Nem akarom elvenni tőle ezt csak azért, mert mi felnőttek nem tudunk megbékélni egymással.
Anyám dühösen kifordult a szobából. Katalin csendben bólintott.
Az este végén egyedül maradtam Lili-vel. Ő már aludt; én pedig csak ültem az ágyánál és néztem az arcát.
Vajon jól döntöttem? Meddig engedhetem be a múltat az életünkbe? Hol húzódik a határ a múlt és a jövő között? Vajon tényleg lehet egyszerre mindenkinek megfelelni?