Az anyám a testvérét választotta helyettem – vajon a család mindig egyet jelent a hűséggel?

– Miért mindig ő? – szakadt ki belőlem a kérdés, miközben anyám a konyhaasztalnál ült, és a telefonját szorongatta. A hangom remegett, de már nem tudtam visszafogni magam. – Miért mindig Zsuzsa néni az első?

Anyám felnézett rám, tekintetében fáradtság és valami kimondatlan bűntudat keveredett. – Ne beszélj így a húgomról, Anna! – mondta halkan, de határozottan. – Ő most nagyon nehéz helyzetben van.

Gyerekkorom óta tudtam, hogy anyám és Zsuzsa néni között különleges kötelék van. Mindig együtt voltak, mindent megbeszéltek, és ha valami baj történt, anyám azonnal rohant hozzá. Én pedig ott maradtam a háttérben, csendben, várva, hogy rám is jusson egy kis figyelem.

Az igazi törés akkor jött el, amikor apám meghalt. Tizenhat éves voltam, és úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Anyám teljesen magába zárkózott, de amikor Zsuzsa néni elvált, mintha újra életre kelt volna. Minden idejét neki szentelte: segített neki költözni, vigyázott az unokatestvéreimre, sőt még pénzt is adott neki – miközben nekünk is alig volt elég.

Egyik este, amikor épp a matek érettségire készültem volna, anyám bejött a szobámba.
– Anna, holnap nem tudok veled lenni, Zsuzsa segítségére van szükség. Megérted, ugye?

Nem értettem. Akkor sem értettem, amikor az egyetemi felvételim napján sem volt ott velem, mert Zsuzsa néni autója lerobbant az M3-ason. És akkor sem értettem, amikor az első komoly szakításom után csak annyit mondott: „Majd elmúlik, de most mennem kell Zsuzsához.”

Az évek teltek, én Budapestre költöztem tanulni. Próbáltam magam mögött hagyni mindent: a kisvárosi szűkösséget, az örökös másodhegedűs szerepet. De minden karácsonykor, minden családi összejövetelen újra előjött a régi érzés: mintha csak egy vendég lennék a saját életemben.

Egy nyári délután aztán minden kirobbant belőlem. Anyám épp Zsuzsa nénivel beszélt telefonon – már megint –, amikor odaléptem hozzá.
– Anya, nekem is szükségem lenne rád! Miért nem vagy soha velem? Miért mindig Zsuzsa az első?

Anyám arca megkeményedett.
– Nem érted ezt most. Majd ha idősebb leszel…
– Dehogy nem értem! – kiáltottam rá sírva. – Csak azt nem értem, miért nem vagyok neked elég fontos!

Aznap este elmentem otthonról. Napokig nem beszéltünk. Aztán egyszer csak kaptam tőle egy üzenetet: „Sajnálom. De Zsuzsa mindig is gyenge volt. Nekem kellett vigyáznom rá.”

Próbáltam megérteni. Próbáltam elfogadni, hogy anyámnak van egy múltja, amit én sosem fogok teljesen átlátni. De közben ott volt bennem a harag és a csalódás: miért kellett nekem erősnek lennem? Miért nem lehettem gyenge én is?

Az évek során megtanultam magamnak adni azt a szeretetet és figyelmet, amit anyámtól vártam volna. Barátokat találtam, akik meghallgattak; egy párt, aki mellett önmagam lehettem. De minden alkalommal, amikor anyám felhívott – általában csak azért, hogy elmesélje Zsuzsa néni legújabb bajait –, újra összeszorult a torkom.

A legutóbbi karácsonykor végül leültem vele beszélgetni.
– Anya – kezdtem halkan –, tudod, mennyire fájt nekem ez az egész? Hogy mindig úgy éreztem: második vagyok?
Anyám csak nézett rám hosszasan.
– Tudom – mondta végül –, de én csak azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen…
– De nekem nem volt jó! – törtek elő belőlem a könnyek.

Aznap este először ölelt meg úgy igazán felnőttként. Nem oldott meg mindent ez az ölelés. De talán elindított valamit bennünk.

Most harmincéves vagyok. Saját családom van. Néha azon kapom magam: vajon én is követem-e majd anyám hibáit? Vajon képes leszek-e egyszer igazán megbocsátani neki? Vagy örökre ott marad bennem ez az űr?

Ti mit gondoltok: tényleg mindig a család az első? És ha igen – kinek a családja?