Az ajtó, ami nem nyílt ki: Egy magyar anya vallomása a családi távolságról

– Bence, kérlek, nyisd ki! – kopogtam újra a sötétbarna ajtón, miközben a kezem remegett a szatyor súlya alatt. A lépcsőházban terjengett a vasárnapi húsleves illata, valahonnan lent gyerekek nevetése hallatszott. De itt, ezen az emeleten csak a csend válaszolt nekem.

A szívem egyre hevesebben vert. Azt hittem, csak elaludt, vagy talán fülhallgatóval ül a számítógép előtt, ahogy mindig is szokott. De már fél órája álltam itt, és minden egyes perc egyre nehezebbé tette a levegőt.

– Bence! – kiáltottam most már hangosabban, de csak egy idős szomszéd nézett ki az ajtaján. – Jól van, Ilonka? – kérdezte halkan. – Jól, csak… – legyintettem, és próbáltam mosolyogni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj ez az egész.

A fiam lakásának ajtaja zárva maradt. A kulcslyukon keresztül sem hallottam semmit. A telefonomat elővettem, újra hívtam Bencét. Kicsöngött, de nem vette fel. Üzenetet is írtam: „Itt vagyok, hoztam neked ebédet. Hiányzol.” Semmi válasz.

Hazafelé menet a villamoson csak bámultam ki az ablakon. Az emberek beszélgettek, nevetgéltek, én pedig úgy éreztem magam, mintha egy üvegbúra alatt lennék. Vajon hol rontottam el? Mindig mindent megtettem érte. Egyedül neveltem fel Bencét, miután az apja elhagyott minket. Két munkahelyen dolgoztam, hogy mindene meglegyen: új cipő az iskolakezdésre, különórák, számítógép, amikor mindenki másnak már volt.

Emlékszem arra a napra is, amikor először mondta nekem: „Anya, hagyj már békén!” Tizenhat éves volt. Akkor még azt hittem, ez csak a kamaszkor része. De azóta mintha egyre távolabb került volna tőlem. Az egyetem alatt már ritkábban jött haza, aztán amikor összeköltözött Petrával, szinte teljesen eltűnt az életemből.

A barátnői mindig azt mondták: „Ilonka, engedd el kicsit! Majd visszatalál hozzád.” De hogyan engedjem el azt az embert, akiért mindent feladtam? Akiért soha nem mentem újra férjhez? Akinek minden örömöm és bánatom a mosolyában tükröződött?

Este felhívtam Petrát. Ő vette fel a telefont.
– Szia Ilonka néni! – szólt bele kissé feszülten.
– Szia drágám! Bence otthon van?
– Most nem igazán alkalmas… – kezdte bizonytalanul.
– Csak annyit szeretnék tudni, jól van-e.
– Igen… csak mostanában sok a dolga… meg…
– Petra, kérlek! – szakadt ki belőlem a kétségbeesés.
– Ilonka néni… Bence mostanában kicsit… túlterhelt. Sokat dolgozik. És… azt mondta, hogy néha túl sok neki ez az egész.
– Én vagyok túl sok? – kérdeztem halkan.
– Nem úgy értette… csak… talán egy kis időre van szüksége.

Letettem a telefont és zokogtam. Az egész lakásban visszhangzott a sírásom. A falon ott lógtak Bence gyerekkori rajzai: „Anya, szeretlek!” – írta rájuk óvodás betűkkel. Most pedig már azt sem tudom, mikor ölelt meg utoljára.

Másnap reggel munkába menet találkoztam Marikával a buszon.
– Miért vagy ilyen sápadt? – kérdezte aggódva.
– Semmi baj – hazudtam reflexből.
– Megint Bence miatt sírtál? – nézett rám szelíden.
– Nem értem őt… Mindent megtettem érte! Miért nem kell már neki az anyja?
– Talán pont ezért – mondta halkan Marika. – Néha annyira akarjuk óvni őket, hogy nem hagyjuk őket élni.

Hazamentem és órákig ültem a kanapén. Próbáltam visszaemlékezni minden egyes pillanatra: mikor voltam túl szigorú? Mikor nem figyeltem eléggé? Mikor akartam helyette dönteni?

Este újra próbálkoztam: írtam egy levelet Bencének.
„Drága Fiam! Tudom, hogy néha túl sok vagyok. Csak szeretném tudni, hogy jól vagy-e. Ha kell idő, adok időt. De kérlek, ne zárj ki teljesen az életedből. Szeretlek. Anya.”

Napokig nem jött válasz. Már kezdtem beletörődni abba, hogy elveszítettem őt. Aztán egy hét múlva csörgött a telefonom.
– Szia anya! – szólt bele halkan Bence hangja.
– Szia kisfiam! – mondtam remegő hangon.
– Sajnálom… csak mostanában minden összejött… Nem akartalak megbántani.
– Tudom… csak hiányzol.
– Én is téged… Talán hétvégén átjövök ebédre.

Letettem a telefont és sírtam – de most már örömömben is.

Azóta sem lett minden tökéletes köztünk. Néha még mindig érzem a távolságot. De megtanultam: néha el kell engedni azt is, akit a legjobban szeretünk.

Vajon tényleg lehet úgy szeretni valakit, hogy közben nem fojtjuk meg? Ti mit gondoltok erről? Meg lehet tanulni elengedni azt, akit mindennél jobban féltünk?