Az a nap, amikor szembenéztem a múltammal: Egy megcsalás, két gyermek, és egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem voltam elég jó? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a hideg kávémat. A gyerekek már aludtak, a ház csendes volt, de bennem tombolt a vihar. Aznap este Péter későn jött haza, és amikor belépett, már tudtam. Nem kellett mondania semmit – a tekintete, a mozdulatai mindent elárultak.

– Hol voltál? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Dolgoztam – felelte gyorsan, de nem nézett rám.

– Ne hazudj! – csattantam fel. – Tudom, hogy van valaki más.

A csend súlyosabb volt mindennél. Végül csak bólintott. Aznap este Péter elment. Egyedül maradtam két kisgyerekkel és egy összetört szívvel. Az első hónapokban minden reggel úgy ébredtem, mintha valaki ököllel ütötte volna a mellkasomat. A gyerekek miatt tartanom kellett magam, de amikor egyedül voltam, zokogtam. Anyám próbált segíteni, de csak annyit mondott:

– Zsuzsa, erős vagy. Túl fogod élni.

De én nem akartam erős lenni. Azt akartam, hogy visszakapjam azt az életet, amit elvesztettem.

A válás után Péter ritkán jött a gyerekekért. Mindig volt valami kifogása: munka, fáradtság, új élet. A lányom, Dóri gyakran kérdezte:

– Anya, apa miért nem jön többet?

Nem tudtam mit mondani. Hazudtam neki – azt mondtam, apa sokat dolgozik. De Dóri okos volt, láttam rajta, hogy nem hisz nekem.

Az évek teltek. Megtanultam egyedül élni. Megtanultam beosztani minden fillért, és megtanultam mosolyogni akkor is, amikor belül sírtam. A barátaim közül sokan eltűntek – nem tudtak mit kezdeni a fájdalmammal. Egyedül Marika maradt mellettem.

– Zsuzsa, egyszer eljön az idő, amikor újra boldog leszel – mondta mindig.

De én nem hittem neki.

Aztán egy nap, hat évvel később, amikor már azt hittem, hogy minden seb begyógyult, megláttam őt a piacon. A nőt. Azt a nőt, aki miatt Péter elhagyott minket. Ott állt a zöldséges pultnál, és paradicsomot válogatott. Először el akartam menekülni, de valami megállított.

Odamentem hozzá. Ő is felismert engem.

– Zsuzsa? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Egy pillanatig csak néztük egymást. Láttam rajta a feszültséget.

– Sajnálom – mondta végül. – Tudom, hogy nincs jogom semmit mondani… De szeretném, ha tudnád: Péter engem is elhagyott két év után. Nem azért mondom ezt, hogy jobban érezd magad… Csak… én sem lettem boldogabb tőle.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.

– Évekig gyűlöltem magam azért, amit tettem veled – folytatta. – És tudom, hogy te is gyűlöltél engem… De talán egyszer… talán egyszer megbocsátasz nekem.

A hangja remegett. Láttam rajta az őszinte fájdalmat. Akkor először gondoltam arra: talán nem csak én vagyok áldozat ebben a történetben.

Hazamentem és egész este ezen gondolkodtam. Vajon képes vagyok megbocsátani neki? Képes vagyok megbocsátani Péternek? És legfőképp: képes vagyok megbocsátani magamnak azért az évekig tartó önvádatért és haragért?

Aznap este leültem Dóri mellé az ágyra.

– Anya, miért sírsz? – kérdezte aggódva.

– Csak gondolkodom – feleltem mosolyogva. – Néha nehéz elengedni a múltat.

Dóri átölelt.

– Szeretlek, anya.

A könnyeim végre felszabadítóak voltak. Nem tudom, hogy valaha teljesen megbocsátok-e mindenkinek – de talán ez az első lépés ahhoz, hogy újra önmagam legyek.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani nemcsak másoknak, hanem saját magunknak is? Ti mit tennétek a helyemben?