Az a nap, amikor nem voltam szívesen látott vendég: Egy születésnap nagymama nélkül

– Ne haragudj, anya, de azt hiszem, jobb lenne, ha most nem jönnél el. – A telefonom kijelzőjén ott villogott a fiam üzenete, és mintha egy jéghideg kéz markolta volna meg a szívemet. A konyhaasztalnál ültem, előttem a frissen sült túrós pogácsa, amit egész délelőtt készítettem a kisunokám, Marci születésnapjára. A lakásban csend volt, csak az óra kattogását hallottam, ahogy az idő lassan vonszolta magát előre.

Nem tudtam elhinni. Évek óta minden születésnapon ott voltam. Mindig én vittem a tortát, én szerveztem a játékokat, én voltam az, aki mindenkit összefogott. Most pedig… most azt mondja a saját fiam, hogy nem vagyok szívesen látott vendég? Mi történt velünk? Hol rontottam el?

A könnyeim lassan csorogtak végig az arcomon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még minden rendben volt. Amikor Gábor, a fiam, még kisfiú volt, és együtt sütöttük a palacsintát vasárnap reggelente. Amikor még nem voltak titkok, nem voltak kimondatlan sérelmek. De aztán jött az a bizonyos karácsony három évvel ezelőtt.

– Anya, nem kellene mindig mindent jobban tudnod – mondta akkor Gábor ingerülten, amikor szóvá tettem, hogy szerinte túl sok édességet adnak Marcinak. – Ez már nem a te dolgod.

Akkor csak legyintettem, de belül mélyen megsértődtem. Azóta mintha minden egyre rosszabb lett volna. Egyre kevesebbet hívtak át magukhoz, egyre ritkábban kértek segítséget. Én pedig próbáltam nem tolakodó lenni, de néha egyszerűen nem bírtam ki szó nélkül.

Most pedig itt ülök, egyedül, a pogácsákkal és az emlékeimmel. A telefonom újra pittyen. Egy fénykép: Marci mosolyog a torta előtt, körülötte lufik és gyerekzsivaj. Ott van Gábor is, és Zsuzsa, a menyeim. Mindenki boldognak tűnik. Csak én hiányzom.

Felidézem az utolsó beszélgetésünket Zsuzsával:
– Erzsi néni, néha úgy érezzük, hogy túl sokat kritizálja a nevelési módszereinket – mondta halkan.
– Én csak segíteni akarok – válaszoltam remegő hangon.
– Tudjuk, de néha jobb lenne csak nagymamaként jelen lenni.

De hogyan lehet csak nagymama lenni? Hogyan lehet nem aggódni? Nem tanácsot adni? Nem figyelmeztetni arra, amit én már megtapasztaltam? Hiszen én is hibáztam anyaként, és csak azt szeretném, ha nekik könnyebb lenne.

A pogácsák kihűltek. Felálltam az asztaltól, és kimentem az erkélyre. A szomszéd ház udvarából gyerekzsivaj hallatszott át. Egy pillanatra elképzeltem, hogy odamegyek Gáborékhoz, becsöngetek és azt mondom: „Itt vagyok! Nem érdekel semmi!” De aztán eszembe jutott az üzenet: „jobb lenne, ha most nem jönnél el”.

Leültem az erkélyen lévő régi hintaágyba. A nap már lemenőben volt, narancssárga fénybe borította a várost. Az arcomat hűvös szél simogatta. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat akartam? Túl sokat szóltam bele?

Eszembe jutott anyám is. Ő is mindig mindent jobban tudott – legalábbis akkor úgy éreztem. Hányszor veszekedtünk miatta! Most már értem őt is. Az aggódás sosem múlik el.

A telefonom újra rezegni kezdett. Egy újabb üzenet Gábortól:
– Anya, ne haragudj ránk. Szeretünk téged. Csak most tényleg szükségünk van egy kis térre.

Szükségük van egy kis térre… Vajon mennyi tér kell ahhoz, hogy egy anya ne érezze magát feleslegesnek? Hogy egy nagymama ne legyen teher?

Az este lassan ráborult a városra. A pogácsák még mindig ott sorakoztak az asztalon. Felhívtam Magdit, a barátnőmet.
– Magdi, te mit tennél a helyemben? – kérdeztem sírós hangon.
– Erzsi, adj nekik időt – mondta halkan. – Majd visszatalálnak hozzád. De most magadra is gondolj egy kicsit.

Magamra gondolni… Ez valahogy sosem ment igazán jól. Mindig csak másokért éltem: először Gáborért, aztán Marciért. Most pedig itt vagyok 62 évesen, és először érzem igazán magányosnak magam.

Az éjszaka csendjében azon gondolkodtam: vajon tényleg eljön majd az idő, amikor újra együtt nevetünk majd egy születésnapon? Vagy ez már örökre így marad?

Ti mit tennétek a helyemben? Mikor lesz elég a szeretetből? Vajon tényleg jobb néha hátralépni – még akkor is, ha közben megszakad a szívünk?