Az a nap, amikor minden összeomlott: Amikor Mari látogatása mindent megváltoztatott

– Ne rohanj, Marci! – kiáltottam, miközben a konyhából figyeltem, ahogy Mari kisfia, Marci, a nappaliban szaladgál. A szívem a torkomban dobogott, de próbáltam nem túlaggódni. Mari a kanapén ült, fáradtan kortyolta a kávét. – Tudod, hogy nálunk mindig ilyen – mondta nevetve. – Egyszerűen nem lehet megállítani.

Aznap délután minden olyan hétköznapinak tűnt. Mari a legjobb barátnőm volt már az általános iskola óta. Mindent megosztottunk egymással: örömöt, bánatot, titkokat. Mostanában azonban egyre ritkábban találkoztunk. Mindkettőnket beszippantott az élet: munka, család, rohanás. Ezért is örültem annyira, hogy végre átjöttek hozzánk.

A lakásban csendes káosz uralkodott. Az én lányom, Dóri, éppen a szobájában rajzolt, miközben Marci mindenhová be akart kukkantani. – Anya, hol van a macska? – kérdezte Dóri halkan az ajtóból. – Valószínűleg elbújt Marci elől – válaszoltam mosolyogva.

Aztán minden egyetlen pillanat alatt történt. Egy hangos puffanás, majd Marci sírása hasított bele a délután nyugalmába. A nappaliba rohantam. Marci a földön feküdt, mellette a törött dohányzóasztal üvege csillogott. Vér folyt a homlokából.

– Jézusom! – sikoltott fel Mari, és már térdelt is le mellé. – Marci! Kicsim! Nézz rám!

A kezem remegett, ahogy a telefonért nyúltam. A mentőket hívtam. A percek óráknak tűntek. Mari zokogott, én pedig csak álltam ott bénultan, miközben Dóri rémülten bújt hozzám.

A mentők gyorsan kiértek. Elvitték Marcit és Marit is. Én ott maradtam a vérfoltos szőnyegen ülve, Dórit ölelve. Az agyam zakatolt: Miért nem figyeltem jobban? Miért nem tettem el azt az átkozott asztalt? Miért engedtem, hogy így legyen?

Az este folyamán Mari többször is hívott a kórházból. Marci szerencsére csak néhány öltést kapott, de az ijedtség mindannyiunkat megrázott. Mari hangja azonban hideg volt és távolságtartó.

– Nem tudom, hogy tudok-e még bízni benned – mondta halkan.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Azóta sem tudom kiverni a fejemből.

A következő napokban minden megváltozott. Mari nem keresett többet. A közös csoportos beszélgetéseink elhaltak. A játszótéren is elkerültük egymást. Dóri is csendesebb lett; esténként azt kérdezgette: – Anya, Marci most már jól van? Ugye nem haragszik ránk?

A férjem, Gábor próbált vigasztalni: – Nem te vagy a hibás. Gyerekek mindig elesnek. De én nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egyik este Dóri odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, ha valami rossz történik valakivel nálunk, akkor mi vagyunk a rosszak?
– Nem vagyunk rosszak – suttogtam –, csak néha rossz dolgok történnek.

De magamban tudtam: valami eltört bennem is azon a délutánon.

Hetek teltek el így. Egyre inkább magamba zárkóztam. A munkahelyemen is szétszórt lettem; a kollégáim aggódva néztek rám. Egyik nap az irodában ültem, amikor csörgött a telefonom: Mari volt az.

– Beszélni akarok veled – mondta röviden.

A közeli parkban találkoztunk. Mari arca sápadt volt és fáradt.
– Sokat gondolkodtam – kezdte –, és rájöttem, hogy igazságtalan voltam veled. De még mindig haragszom… főleg magamra.
– Én is magamra haragszom – válaszoltam halkan.

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben.
– Tudod – törte meg végül a csendet –, amikor Marcit elvitték a mentők, azt hittem, elveszítem őt… és téged is.
– Én pedig attól félek, hogy már elveszítettelek – mondtam könnyes szemmel.

Mari bólintott.
– Talán idő kell még… de szeretném helyrehozni.

Azóta lassan újra beszélgetünk. De már soha nem lesz ugyanolyan köztünk minden. A bűntudat és a félelem ott maradt bennem; minden alkalommal eszembe jut az a délután.

Néha azon gondolkodom: Vajon tényleg hibáztathatom magam? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet? Ti mit tennétek a helyemben?