Az a nap, amikor elhallgatott a zene: Egy anya harca a generációs feszültségekkel
– Miért nem tudod végre elhallgattatni ezt a gyereket? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint a frissen fenett kés, és minden szava úgy vágott belém, mintha én lennék a hibás azért, hogy Emese, az alig féléves lányom, már órák óta sír.
A nappaliban ültem, Emesét ringattam a karomban, de ő csak egyre hangosabban zokogott. A fejem zúgott, a szemem égett a kialvatlanságtól. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt sírna velünk.
– Próbálok mindent, Ilona néni – suttogtam rekedten. – Talán fáj a hasa… vagy a foga jön…
– Régen nem volt ennyi hiszti – vágott közbe. – Amikor Zoltánt neveltem, egy percig sem hagytam volna, hogy így viselkedjen. Egy anya tudja, mit kell tennie!
A férjem, Zoltán, épp akkor lépett be az ajtón. A kabátját sem vette le, csak megállt a küszöbön, és nézett ránk. Láttam rajta a feszültséget: két nő között ő mindig csak sodródott, sosem állt egyikünk mellé sem igazán.
– Mi történik itt? – kérdezte halkan.
– Semmi – feleltem gyorsan, de Ilona néni már folytatta is:
– A gyerek egész nap sír! Ez nem normális! Valamit rosszul csinálsz, Anna!
A nevem hallatán összeszorult a torkom. Anna vagyok, harminckét éves, egy vidéki kisvárosban élek, és most úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit leszidtak az iskolában. Pedig csak próbálok jó anya lenni.
Zoltán közelebb lépett, óvatosan megsimogatta Emese fejét. – Talán hívjunk orvost? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem kell orvos! – csattant fel Ilona néni. – Csak egy kis fegyelem kellene ebbe a házba.
Ekkor tört el bennem valami. Felálltam, Emesét magamhoz szorítottam.
– Elég! – kiáltottam. – Nem bírom tovább! Nem vagyok rossz anya csak azért, mert a lányom sír! Nem tudom minden pillanatban megoldani minden problémáját!
A csend súlyos volt. Zoltán lesütötte a szemét. Anyósom ajka remegett.
– Anna… – kezdte halkan.
– Tudod te egyáltalán, milyen most anyának lenni? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Mindenki azt várja tőlem, hogy tökéletes legyek. Hogy mindig mosolyogjak, hogy soha ne fáradjak el… De én is ember vagyok!
Ilona néni arca megkeményedett.
– Régen nem panaszkodtunk ennyit. Megoldottuk a dolgokat.
– Régen más volt minden! – vágtam vissza. – Most mindenki ítélkezik! Az interneten is csak azt látom: más anyák milyen ügyesek, milyen boldogok… Én meg itt vagyok, és úgy érzem, kudarcot vallottam.
Emese végre elcsendesedett a karomban. Talán megérezte a feszültséget, talán csak elfáradt a sírásban. Óvatosan letettem a kiságyba.
A konyhába mentem vizet inni. Zoltán utánam jött.
– Sajnálom… – mondta halkan.
– Nem neked kell bocsánatot kérned – feleltem fáradtan. – Csak… néha úgy érzem, egyedül vagyok ebben az egészben.
Zoltán átölelt. – Nem vagy egyedül.
De tudtam: valahol mégis magamra maradtam. Mert amit anyósom mondott, az bennem is ott motoszkált: lehet, hogy tényleg rosszul csinálok mindent?
Este Ilona néni csendben ült le mellém. Hosszan nézett rám.
– Anna… én sem voltam mindig erős – mondta végül. – Amikor Zoltán kicsi volt… sokszor sírt ő is. De akkoriban nem beszéltünk erről senkivel. Csak tűrtünk.
Ránéztem. Először láttam meg benne az embert: az anyát, aki maga is félt és bizonytalan volt valaha.
– Talán nekünk is beszélgetni kellene többet… – mondtam halkan.
Ilona néni bólintott.
Aznap este először éreztem úgy: talán mégis lehet ebből béke. Talán ha őszintén beszélünk egymással, ha nem ítélkezünk rögtön… akkor egyszer majd újra megszólalhat nálunk is a zene.
De vajon hány családban hallgat el így minden? Hány anya érzi magát egyedül nap mint nap? És vajon mikor tanuljuk meg végre meghallani egymást igazán?