Az a nap, amikor a lányom sikolyát hallottam – Egy anya vallomása a válás utáni bizalomról

– Anya, ne menj el! – hallottam a kislányom, Lili hangját, miközben a folyosón álltam, kezemben a kabátommal. A volt férjem, Gábor ajtaja előtt toporogtam, ahogy minden második hétvégén, hogy visszahozzam Lilit hozzám. De aznap valami más volt. A szívem hevesebben vert, mintha előre éreztem volna, hogy valami nincs rendben.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és Lili sikolya betöltötte az egész lépcsőházat. – Anya! – kiáltotta újra, és én berohantam. Gábor ott állt a nappali közepén, arca vörös volt a dühtől, kezében egy összetört tányér maradványaival. Lili a sarokban kuporgott, arcán könnyek csorogtak.

– Mi történt itt? – kérdeztem remegő hangon.

– Semmi! – vágta rá Gábor, de a hangja túl hangos volt, túl ideges. – Lili ügyetlen volt, leverte a tányért.

Odamentem Lilihez, magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy remeg. – Kicsim, minden rendben? – suttogtam.

Lili csak bólintott, de nem nézett rám. A tekintete valahova messzire révedt.

Aznap este nem tudtam aludni. Lili szótlanul ült az ágyán, én pedig próbáltam kitalálni, mit tegyek. Vajon tényleg csak baleset volt? Vagy Gábor elvesztette a türelmét? Azóta a válás óta minden erőmmel azon voltam, hogy Lili ne érezze magát elveszettnek. De most úgy éreztem, mintha minden igyekezetem hiábavaló lett volna.

Másnap reggel Lili még mindig csendes volt. A reggelinél megpróbáltam beszélgetni vele.

– Szeretnél mesélni arról, mi történt tegnap apánál?

Lili megrázta a fejét. – Nem akarok róla beszélni.

– Biztos vagy benne? Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.

Ekkor könnyek szöktek a szemébe. – Apa kiabált velem… mert leejtettem a tányért. Nagyon megijedtem.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábor néha elveszíti a fejét, de sosem gondoltam volna, hogy Lilit is megijeszti. Vajon hibáztam, amikor engedtem, hogy nála maradjon minden második hétvégén?

Aznap este felhívtam Gábort.

– Szeretnék beszélni veled arról, ami tegnap történt – kezdtem halkan.

– Már mondtam, semmi különös nem volt! – vágott közbe ingerülten.

– Lili nagyon megijedt. Nem szeretném, ha ilyen helyzet még egyszer előfordulna.

– Te mindig csak hibát keresel bennem! – kiabálta. – Soha nem vagy elégedett semmivel!

Letettem a telefont. Könnyek folytak az arcomon. Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy Gábor nem tudja kezelni az indulatait?

A következő hetekben Lili egyre zárkózottabb lett. Már nem nevetett úgy, mint régen. Egyik este odabújt hozzám az ágyban.

– Anya… muszáj apához mennem hétvégén?

Megsimogattam a haját. – Nem muszáj semmit csinálnod, amitől félsz vagy rosszul érzed magad.

De tudtam: ha nem engedem el Gáborhoz, abból újabb harc lesz. A bíróságon is azt mondták: mindkét szülőhöz joga van a gyereknek.

Egyik délután váratlanul becsöngetett hozzánk Gábor anyja, Marika néni.

– Beszélnünk kell – mondta komoran. – Tudom, hogy Gábor mostanában nehezebben viseli a dolgokat… De kérlek, ne vedd el tőle Lilit! Az unokám mindene neki.

– Marika néni, én csak azt szeretném, ha Lili biztonságban lenne – feleltem halkan.

– Tudom… De Gábor is szenved. A válás óta teljesen megváltozott.

A szavak ott visszhangoztak bennem napokig: „Gábor is szenved.” De mi van Lili szenvedésével? Mi van azzal a félelemmel, amit láttam a szemében?

Egyik este Lili rajzolt valamit: egy kislányt és egy nőt kézen fogva egy nagy ház előtt. Az apa alakja távolabb állt tőlük, háttal fordulva.

– Ez te vagy és én? – kérdeztem.

Lili bólintott. – Apa mindig mérges…

Akkor döntöttem el: segítséget kérek. Felkerestem egy családsegítőt és elmondtam mindent. Azt mondták: fontos, hogy Lili érzéseit komolyan vegyem. Hogy ne hagyjam magára ebben a helyzetben.

A következő találkozás előtt leültem Gáborral egy kávézóban.

– Szeretném, ha közösen találnánk megoldást – mondtam határozottan. – Lili fél tőled. Ez így nem mehet tovább.

Gábor először tagadott mindent. Aztán hirtelen megtört: – Nem tudom kezelni az indulataimat… Néha úgy érzem, minden összeomlott körülöttem.

– Akkor kérj segítséget! Nem szégyen az! De Lilit nem teheted tönkre emiatt.

Hosszú csend következett. Végül Gábor bólintott: – Megpróbálom…

Azóta hónapok teltek el. Gábor terápiára jár, Lili lassan újra mosolyogni kezdett. Még mindig vannak nehéz napok, de már tudom: nem vagyok egyedül ezzel a problémával.

Sokszor elgondolkodom: vajon hány anya él át hasonlót Magyarországon? Hányan hallgatnak inkább a béke kedvéért? És vajon tényleg megbízhatunk abban, aki azt mondja: „ugyanúgy szeretem a gyerekünket”? Ti mit tennétek az én helyemben?