Az a hívás, ami mindent megváltoztatott: Egy magyar feleség fájdalmas útja az igazságig
– Anya, ki hív ilyenkor? – kérdezte Zsófi, miközben a vacsorát tálaltam. A telefonom vadul rezgett az asztalon, a kijelzőn ismeretlen szám villogott. Valami rossz előérzet szorította össze a mellkasomat.
– Itt dr. Tóth beszél a Szent Imre Kórházból. Gábor férje? – szólt bele egy idegen hang.
A világ megállt. Azt mondták, Gábor balesetet szenvedett, azonnal be kell mennem. Zsófi sírni kezdett, én pedig remegő kézzel próbáltam összeszedni magam. A kabátom után kaptam, és csak annyit mondtam: – Maradj itthon, mindjárt jövök!
A kórház folyosóján futottam végig, minden lépéssel egyre jobban féltem attól, amit ott találok majd. Az ügyeletes nővér rám nézett, és csak annyit mondott: – Várjon itt, mindjárt kijön az orvos.
A percek óráknak tűntek. Végül dr. Tóth odalépett hozzám.
– Asszonyom, Gábor állapota stabil, de… – elakadt a szava. – Volt valaki vele az autóban. Egy nő.
A szívem kihagyott egy ütemet. – Ki volt az?
– Nem tudjuk még pontosan. De… – újra habozott. – A hölgyet is elláttuk, most vizsgálják.
A gondolataim összevissza cikáztak. Gábor sosem említett más nőt. Az elmúlt hónapokban azonban egyre távolabb került tőlem. Mindig későn jött haza, fáradtnak tűnt, és ha kérdeztem, csak annyit mondott: „Sok a munka.”
A váróban ülve próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre. Vajon tényleg ennyire vak voltam? Vagy csak nem akartam meglátni az igazságot?
Egy fiatal nővér lépett oda hozzám.
– Asszonyom, a férje magához tért. Beszélhet vele.
A szobába lépve Gábor sápadtan feküdt az ágyon. Amint meglátott, könnyek gyűltek a szemébe.
– Bocsáss meg… – suttogta.
– Ki volt veled az autóban? – kérdeztem halkan, de határozottan.
Gábor elfordította a fejét. – Nem akartam, hogy így tudd meg…
– Mit? Hogy megcsalsz?
– Nem… vagyis… nem úgy… – dadogta. – Réka a kolléganőm. Segíteni akartam neki, mert bajban van otthon. De… közelebb kerültünk egymáshoz, mint kellett volna.
A világom darabokra hullott. Minden emlékünk, minden közös tervünk hirtelen értelmetlenné vált.
– És Zsófi? Mit mondjak neki? Hogy az apja egy hazug?
Gábor sírt. – Nem akartam ezt… Szeretlek titeket…
Kirohantam a szobából. A folyosón Réka anyja állt, arcán ugyanaz a kétségbeesés tükröződött, mint bennem.
– Maga is most tudta meg? – kérdeztem tőle.
– Réka már hónapok óta szenved otthon… A férje veri… Gábor volt az egyetlen, aki segített neki.
Összezavarodtam. Vajon tényleg csak segíteni akart? Vagy ez csak kifogás?
Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem vettem észre időben, hogy valami nincs rendben? Otthon Zsófi már várt rám.
– Apa jól van? – kérdezte félve.
Leültem mellé a kanapéra és átöleltem.
– Igen, de most egy kicsit minden más lesz…
Aznap éjjel nem aludtam. Gábor másnap haza akart jönni, de én még nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Megbocsássak? Vagy vége mindennek?
A következő hetekben minden nap újabb titkok derültek ki. Réka valóban bántalmazott feleség volt, Gábor pedig tényleg segíteni akart neki – de közben elvesztett engem is. A családunk kettészakadt: anyám azt mondta, harcoljak Gáborért, mert „egy férfi hibázhat”, de Zsófi gyűlölte az apját.
A barátaink közül sokan elfordultak tőlünk; mások azt mondták, hogy „ez ma már mindennapos”. De nekem ez nem volt mindennapos. Ez volt az életem.
Végül úgy döntöttem: időt kérek Gábortól. Elköltöztem Zsófival anyámhoz, hogy átgondoljam, hogyan tovább.
Most itt ülök egy üres szobában és azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni valaha? Meg lehet-e bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még hinni annak, aki egyszer már hazudott?