„Az 51. születésnapján apa azt mondta, elhagy minket” – Egy család széthullásának története, ahogy én átéltem

– Nem tudok tovább így élni – mondta apa, miközben a gyertyák lassan leégtek a születésnapi tortán. A villa megállt a kezemben, anyám szeme elkerekedett. A konyhában csend lett, csak a hűtő zúgása hallatszott.

– Mit beszélsz, László? – kérdezte anya remegő hangon. – Ez most valami vicc?

Apa nem nézett ránk. A kezét tördelte, mintha a saját ujjait akarná eltörni. – Nem vicc. Elmegyek. Nem ma, de… el fogok menni. Nem bírom tovább ezt az életet.

Ott ültem, 27 évesen, egy hónappal az esküvőm előtt, és azt hittem, hogy a legnagyobb problémám az lesz, hogy milyen virágot válasszak a csokromhoz. Ehelyett most azt hallgattam, hogy az apám elhagy minket.

– Miért most? – kérdeztem halkan. – Miért pont most mondod el?

Apa rám nézett, és először láttam rajta valami furcsa keverékét a bűntudatnak és a megkönnyebbülésnek. – Mert nem akarok hazudni tovább. Mert… mert már régóta érzem, hogy nem vagyok boldog. És nem akarom elrontani a te nagy napodat sem.

Anyám felállt, és az abroszba kapaszkodott. – László, legalább várd meg az esküvőt! Ne most… kérlek! Ha már így döntöttél, legalább adj nekünk egy évet! Egy év… csak ennyit kérek.

Apa bólintott. – Egy év. Megígérem.

Aznap este anyám szobájából halk sírás szűrődött ki. Én pedig ültem az ágyamon, és próbáltam felfogni, hogy minden, amit eddig biztosnak hittem – a családunk, az otthonunk –, egy pillanat alatt semmivé lett.

A következő hetekben minden megváltozott. Apa csendesebb lett, gyakran későn jött haza. Anyám mindent úgy csinált, mintha semmi sem történt volna: főzött, mosott, takarított. De a mozdulatai gépiesek voltak, a mosolya üres.

Egyik este leültem mellé a kanapéra.

– Anya… mi lesz most?

Sóhajtott. – Nem tudom, Zsófi. Próbálom tartani magam miattad is. De néha úgy érzem, mintha minden nap egy újabb színjáték lenne.

– Szereted még apát?

Elfordította a fejét. – Már nem tudom. Talán csak megszoktam őt… vagy inkább azt a gondolatot, hogy van mellettem valaki.

Az esküvőm napján apa ott állt mellettem a polgármesteri hivatalban. Mosolygott a fényképeken, de a szemében valami megtört fény csillogott. A lagzin keveset beszélt, inkább a sarokban ült és nézte az embereket.

A nászút után hazatérve már éreztem: valami végleg megváltozott otthon. Apa egyre többször aludt a munkahelyén, anyám pedig esténként egyedül ült a nappaliban.

Egy év telt el így. Egy év feszültségben, kimondatlan szavak között.

Aztán egy reggel apa összepakolt egy bőröndöt.

– Elmegyek – mondta halkan anyának. – Most már tényleg.

Anyám csak bólintott. Nem sírt már. Talán elfogadta, talán csak elfáradt.

Azóta eltelt három év. Anyám magányosabb lett, de lassan megtanult újra örülni apróságoknak: egy jó könyvnek, egy séta a Margitszigeten. Apával ritkán beszélek; új családja van valahol Zuglóban.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni ennyi év után? Vagy csak megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen törést? Vagy jobb inkább elengedni mindent és új életet kezdeni?