Átírtam a házamat a lányomra, bízva benne, hogy gondoskodik rólam – most könyörög, hogy költözzek el
– Katalin néni, beszélhetnénk? – Zsuzsa hangja remegett, ahogy a konyhaajtóban állt. A kezem megállt a mosogatásban. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Az utóbbi hónapokban egyre feszültebb volt közöttünk a légkör. Mióta átírtam rá a házat, mintha minden megváltozott volna.
– Persze, kicsim – mondtam halkan, de már nem voltam benne biztos, hogy még mindig az én kicsi lányom áll előttem.
Leült velem szemben az asztalhoz. A tekintete kerülte az enyémet. – Anya… ez így nem mehet tovább. Nekem is szükségem van térre. A gyerekek is nőnek, nekik is kell a saját szobájuk. Nem lehetne… talán… hogy elköltöznél?
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Az én Zsuzsám, akinek mindent odaadtam – az életemet, a fiatalságomat, a házamat –, most azt kéri, menjek el? Hogy ne legyek útban?
Emlékszem, amikor még kislány volt. Egyedül neveltem fel őt, miután az apja elhagyott minket. Dolgoztam reggeltől estig a varrodában, hogy mindene meglegyen. Soha nem panaszkodtam. Amikor beteg lett, virrasztottam mellette éjszakákon át. Amikor felvették az egyetemre Szegedre, sírva öleltem magamhoz: „Büszke vagyok rád, Zsuzsám!”
Aztán jött az esküvője. A házunk udvarán tartottuk a lakodalmat. Mindenki táncolt és nevetett. Én csak néztem őt: milyen szép menyasszony! Akkor azt hittem, örökké mellettem marad.
Az évek múltak. Zsuzsa férjhez ment Péterhez, két gyönyörű unokám született: Bence és Lili. Amikor Péter elvesztette az állását, én segítettem nekik pénzzel. Amikor Lili beteg lett, én vigyáztam rá heteken át. Mindig ott voltam nekik.
Tavaly Zsuzsa kérte, hogy írjam át rá a házat. „Anya, így biztonságban leszünk mindannyian. Ha veled történik valami, legalább nem kell majd ügyeket intézni.” Megbízom benned – gondoltam –, hiszen te vagy az egyetlen lányom.
Most pedig itt ül velem szemben és azt mondja: menjek el.
– Hová mennék? – kérdeztem halkan.
– Talán kereshetnél egy kis albérletet… vagy idősek otthonát – mondta Zsuzsa zavartan.
– Egy otthonba? – A hangom elcsuklott. – Zsuzsa, én nem vagyok még olyan öreg! És ez az én otthonom is… volt.
– Anya… kérlek… nekünk is nehéz – suttogta.
Felálltam az asztaltól. A kezem remegett. Kimentem a kertbe. Ott ültem le a padra, ahol annyi nyári estét töltöttünk együtt Zsuzsával, amikor még kislány volt. Hallottam bentről a gyerekek nevetését. Az unokáim… Vajon ők is elfelejtenek majd?
Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban és próbáltam megérteni: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl kevés voltam? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet?
Másnap reggel Zsuzsa nem szólt hozzám. Péter kerülte a tekintetemet. Éreztem: már csak teher vagyok nekik.
A következő héten elkezdtem nézni az albérleteket a Jófogáson. Az árak az egekben voltak. Egy kis nyugdíjból hogyan tudnék megélni? Az idősek otthona gondolata rémisztő volt: idegenek között meghalni…
Egyik este Lili bejött hozzám.
– Mama, te tényleg elmész? – kérdezte könnyes szemmel.
– Nem tudom, kicsim – suttogtam és magamhoz öleltem.
A napok teltek. Zsuzsa egyre türelmetlenebb lett velem. Egy este összevesztünk:
– Mindig csak magadra gondolsz! – kiabálta rám.
– Én? Én csak szerettem volna egy kis szeretetet! Egy kis hálát! – zokogtam vissza.
Péter közbelépett:
– Katalin néni, talán tényleg jobb lenne mindenkinek…
Aznap este eldöntöttem: elmegyek.
Összepakoltam néhány ruhát és néhány családi fényképet. Azokat nem hagyhattam ott. Hajnalban indultam el. Az utcán végigmentem a régi házunk előtt – most már nem az enyém volt.
Egy barátnőm, Marika fogadott be ideiglenesen. Ő is egyedül él egy panelban Újpesten. Ott ültem vele esténként és sírtunk együtt: ő is hasonlóan járt a fiával.
Azóta eltelt három hónap. Zsuzsa egyszer sem hívott fel. Néha Lili ír egy üzenetet: „Hiányzol mama.” De tudom: már nincs visszaút.
Minden nap azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen rideg a világ? Miért felejtjük el azt, aki mindent odaadott értünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki így elárulja az embert?