Átadtam a lakásomat a lányomnak – most az utcán állok, és ő becsapja előttem az ajtót

– Anya, kérlek, ne csináld ezt! – hallom a hangomat, de már késő. A lányom, Zsófi, határozott mozdulattal csapja be előttem az ajtót. A kulcs kattanása olyan élesen hasít a csendbe, mintha egy egész életet zárna ki vele. Egy pillanatra megállok a lépcsőházban, a hideg kőpadlón, kezemben egyetlen bőrönddel. A szívem hevesen ver, a torkomban gombóc, és nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak.

Egy évvel ezelőtt még minden más volt. Akkoriban úgy éreztem, hogy végre eljött az idő: átadom Zsófinak a lakást, amit harminc évig fizettem, takarítottam, javítgattam. Azt hittem, ezzel segítek neki elindulni az életben. „Anya, biztos vagy benne?” – kérdezte akkor. „Igen, kicsim. Te vagy mindenem.”

Aztán jöttek a változások. Zsófi egyre többet dolgozott, későn járt haza. Egyre ritkábban ültünk le együtt vacsorázni. Eleinte csak azt vettem észre, hogy idegesebb, fáradtabb. Aztán megjelent Gábor, a barátja. Udvarias volt velem, de mindig éreztem valami távolságot. Egy este Zsófi azt mondta: „Anya, jó lenne, ha néha kicsit magunk lehetnénk Gáborral.” Először csak hétvégékre mentem el a nővéremhez, de aztán egyre hosszabb időkre kértek meg rá.

Azt hittem, csak átmeneti. Hogy majd visszahívnak, hogy szükségük lesz rám. De egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban. Egyik este Zsófi leült velem a konyhában.

– Anya, beszélnünk kell – mondta halkan.
– Miről?
– Gáborral szeretnénk összeköltözni… és… hát… talán jobb lenne, ha keresnél magadnak valami másik helyet.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jeges eső. Csak néztem rá döbbenten.
– De hát ez az én otthonom! – suttogtam.
– Már nem egészen… – felelte Zsófi zavartan.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Próbáltam visszaemlékezni minden pillanatra, amikor Zsófiért aggódtam gyerekkorában: amikor beteg volt, amikor sírt az óvodában, amikor először csalódott egy barátjában. Mindig ott voltam neki. Most pedig ő zár ki engem az életéből.

A következő hetekben próbáltam megoldást találni. Beszéltem a nővéremmel, Marikával.
– Nem jöhetsz hozzám hosszú távon – mondta ő is sajnálkozva. – Nálunk is szűkös a hely.

A szomszédok csak sajnálkozva néztek rám a lépcsőházban.
– Hogy tehet ilyet egy gyerek? – suttogta Ilonka néni.
De senki sem tudott segíteni.

Ma este végül minden eldőlt. Zsófi és Gábor összevesztek velem valami apróságon – talán azon, hogy túl hangosan főztem teát –, és Zsófi végül kimondta:
– Anya, most már tényleg menj el! Nem bírom tovább!

Kimentem az előszobába, összepakoltam néhány ruhát a bőröndömbe. Még egyszer visszanéztem rájuk: Zsófi idegesen törölgette a könnyeit, Gábor csak a padlót bámulta.
– Sajnálom – mondta halkan Zsófi –, de nekünk is jogunk van élni.

Most itt állok a lépcsőházban. A hideg beszivárog a kabátom alá. Az utcán sötét van, az emberek sietnek haza. Én pedig nem tudom, hova menjek.

Eszembe jut anyám arca: ő mindig azt mondta, hogy a család mindennél fontosabb. De mi van akkor, ha éppen a család az, aki hátat fordít neked?

Megcsörren a telefonom: Marika ír egy üzenetet. „Gyere át éjszakára.” De tudom jól: ez sem lehet örökké így.

Ahogy kilépek az utcára, könnyek csorognak végig az arcomon. Vajon tényleg hibáztam? Túl sokat adtam? Vagy csak rosszul szerettem?

Mit jelent anyának lenni ebben a világban? És vajon hányan jártak már így Magyarországon? Várom a válaszokat…