Apám újra apa lett – Harminc év házasság után derült ki a titok, ami mindent felforgatott
– Hogy mondtad? – kérdeztem elcsukló hangon, miközben a konyhaasztal szélébe kapaszkodtam. László nem nézett rám, csak a kezét tördelte. A reggeli kávé illata hirtelen émelyítővé vált.
– Judit… én… – kezdte, de elakadt a szava. – Sajnálom. Nem akartam, hogy így tudd meg.
A szívem hevesen vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Harminc év házasság után azt hittem, már mindent tudok erről az emberről. Együtt öregedtünk meg, együtt neveltük fel a két fiunkat, együtt sírtunk és nevettünk. És most itt ül előttem, és azt mondja: újra apa lesz. De nem tőlem.
– Ki az? – suttogtam. A hangom idegennek tűnt a saját fülemben.
– Zsuzsa – felelte halkan. – A munkahelyről. Nem terveztem… csak megtörtént.
A nevétől mintha pofon vágott volna valaki. Zsuzsa. Az a fiatal nő a könyvelésről, akit mindig olyan kedvesnek találtam. Hányszor beszélgettünk a céges karácsonyi bulikon! Hányszor dicsértem meg a ruháját vagy a frizuráját! És most ő az, aki miatt az életem darabokra hullik.
– Mióta tart? – kérdeztem, miközben próbáltam visszanyelni a könnyeimet.
– Egy éve – vallotta be László. – De csak most derült ki, hogy gyereket vár.
Felálltam, és az ablakhoz mentem. Néztem a kertet, ahol annyi nyarat töltöttünk együtt, ahol László tavaly még nekem ültetett rózsákat. Most minden emlék fájdalmasan élesnek tűnt.
– És most mi lesz? – kérdeztem végül.
– Nem tudom – felelte. – Szeretlek téged is… de felelősséget kell vállalnom.
Aznap este nem aludtam semmit. A gondolataim össze-vissza cikáztak: hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Miért nem voltam elég jó? Másnap reggelre azonban valami megváltozott bennem. Először éreztem azt, hogy nem akarok áldozat lenni.
A fiaink, Gergő és Márk, már felnőttek, de amikor elmondtam nekik az igazat, mindketten ledöbbentek.
– Anya, ezt nem hagyhatod annyiban! – mondta Gergő dühösen. – Apa nem teheti ezt veled!
– De hát mi lesz most velünk? – kérdezte Márk csendesen.
Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam: – Most egy ideig magamra kell figyelnem.
A következő hetekben minden nap egy harc volt. László próbált beszélni velem, magyarázkodott, bocsánatot kért. Zsuzsa is keresett: egyszer felhívott telefonon.
– Judit, sajnálom… Nem akartam bántani magát – mondta remegő hangon.
– Akkor miért tette? – vágtam vissza keserűen.
– Nem így terveztem… csak beleszerettem Lászlóba. De tudom, hogy maga mindig is fontosabb lesz neki.
Nem válaszoltam semmit. Letettem a telefont, és sírtam. Sírtam magamért, a családomért, az elveszett évekért.
Az anyám azt mondta: – Juditkám, ne hagyd magad! Egy nőnek mindig tartania kell magát!
De hogyan tartsam magam, amikor minden nap úgy érzem, mintha egy szakadék szélén állnék?
A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Menj el fodrászhoz! Vegyél új ruhát! Kezdj új életet!
De én csak ültem otthon esténként a sötétben, és néztem a régi családi fotókat. Vajon mindez hazugság volt? Vajon László valaha is igazán szeretett?
Egy este László hazajött egy csokor virággal.
– Judit, kérlek… Adj még egy esélyt! Nem akarom elveszíteni azt az életet, amit együtt építettünk!
Ránéztem, és először láttam rajta igazi félelmet.
– És mi lesz Zsuzsával? A gyerekkel? – kérdeztem halkan.
– Gondoskodom róluk… de te vagy az otthonom.
A szavak üresek voltak számomra. Már nem hittem neki. Valami végleg eltört bennem azon a reggelen.
Végül úgy döntöttem: elköltözöm egy időre anyámhoz vidékre. Szükségem volt távolságra, hogy újra megtaláljam önmagam.
A faluban mindenki tudni akarta, mi történt. A pletykák gyorsan terjedtek: „László másik nőt csinált terhesre!” „Juditot elhagyta a férje!” Eleinte szégyelltem magam, de aztán rájöttem: nem én vagyok a hibás.
Anyám kertjében ülve lassan elkezdtem újra hinni abban, hogy lehet még boldog életem. Elmentem dolgozni a helyi könyvtárba, ahol gyerekeknek olvastam mesét. Egyre többet mosolyogtam. Egy nap Márk meglátogatott:
– Anya, büszke vagyok rád! Erős vagy!
Megöleltem őt, és először éreztem azt: talán tényleg képes vagyok újrakezdeni.
Most itt ülök a kertben egy csésze teával, és arra gondolok: vajon hány nő él át hasonlót Magyarországon? Hányan érzik magukat elveszettnek egy ilyen árulás után? És vajon képesek vagyunk-e valaha igazán megbocsátani – magunknak vagy annak, aki megbántott minket?