Apám mindenbe beleszól – és a házasságom a tönk szélén áll

– Már megint itt van? – kérdeztem magamtól, miközben az ajtóban álltam, és hallottam, ahogy az apósom hangosan nevet a nappaliban. A kulcslyukon keresztül láttam, ahogy a feleségem, Zsófi, teát tölt neki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A szívem összeszorult. Hat hónapja költöztünk fel Debrecenbe, hogy új életet kezdjünk. Azt hittem, végre kettesben lehetünk, távol a régi szokásoktól, de most úgy érzem, mintha visszacsöppentünk volna Zsófi gyerekkorába – csak épp én vagyok az idegen ebben a családi idillben.

– Szia, Laci! – köszönt rám az apósom, amikor beléptem. – Hoztam egy kis házi kolbászt, gondoltam, megkóstolod.

– Köszönöm – mondtam halkan, de közben legszívesebben azt kérdeztem volna: „Meddig maradsz megint?”

Az első hónapokban még örültem neki. Jó volt látni, hogy Zsófi boldog, hogy van valaki, aki segít neki eligazodni az új városban. De aztán az apósom egyre gyakrabban jött. Először csak hétvégente, aztán már hétköznap is felbukkant. Volt, hogy nálunk aludt, mert „késő lett”, vagy mert „reggel dolga van a városban”. Egy idő után már nem is kopogott – saját kulcsa volt.

Egy este, amikor Zsófi a fürdőben volt, odamentem hozzá:

– Zsófi, beszélhetnénk? – kérdeztem óvatosan.

– Persze – mondta mosolyogva.

– Szeretném, ha kicsit ritkábban jönne át apukád. Úgy érzem, nincs magánéletünk.

A mosoly lefagyott az arcáról.

– Laci, ő csak segíteni akar. Tudod, mennyire nehéz volt neki anyu halála óta…

– Értem – vágtam közbe –, de nekünk is szükségünk lenne egy kis térre. Nem akarom minden este azt hallgatni, hogy mit csináljak másképp a lakásban vagy hogyan főzzek levest.

Zsófi csak sóhajtott.

– Majd beszélek vele – mondta végül.

De semmi sem változott. Sőt: az apósom mintha még többet lett volna nálunk. Egyik este épp vacsoráztunk, amikor megjegyezte:

– Laci, nem gondolod, hogy túl sok sót használsz? Az egészségedre kéne jobban vigyázni.

A kanalat letettem.

– Köszönöm a tanácsot – mondtam feszülten.

Zsófi rám nézett, de nem szólt semmit. Aznap este alig beszéltünk egymással.

A munkahelyemen is egyre feszültebb lettem. A kollégám, Gábor egyszer megkérdezte:

– Minden rendben otthon?

– Persze – hazudtam –, csak sok a munka.

Pedig legszívesebben kiöntöttem volna neki a szívemet. Hogy úgy érzem magam a saját otthonomban, mint egy vendég. Hogy Zsófi mintha jobban figyelne az apjára, mint rám. Hogy minden próbálkozásom falakba ütközik.

Egy péntek este aztán betelt a pohár. Az apósom ismét nálunk volt. Épp a tévét néztük hármasban, amikor egyszer csak megszólalt:

– Tudod, Laci, ha én lennék a helyedben, már rég felújítottam volna ezt a fürdőszobát. Nem értem, miért nem csinálod meg végre.

Felálltam.

– Elég volt! – mondtam hangosan. – Ez a mi lakásunk! Nem akarom minden nap azt hallgatni, mit csinálok rosszul!

Zsófi döbbenten nézett rám.

– Laci! Hogy beszélsz apuval?

Az apósom csak legyintett.

– Nem akartam megbántani senkit – mondta halkan –, csak segíteni akartam.

Kimentem az erkélyre. A hideg levegő arcul csapott. Ott álltam percekig, és próbáltam lenyugodni. Hallottam bentről Zsófi sírását és az apósom halk magyarázkodását.

Aznap éjjel Zsófi nem szólt hozzám. Másnap reggel korán elment otthonról. Egyedül maradtam a lakásban – és először éreztem igazán: lehet, hogy elveszítem őt.

Pár nap múlva Zsófi leült mellém a konyhában.

– Laci… Sajnálom. Tudom, hogy nehéz neked apuval. De ő tényleg csak jót akar… És én nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem.

– Értem… De én sem akarok így élni tovább – mondtam halkan.

Hosszú csend következett.

Azóta próbálunk kompromisszumot találni. Az apósom ritkábban jön át, de még mindig érzem a feszültséget közöttünk. Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e egyensúlyt találni a család és a házasság között? Vagy mindig választani kell valaki között?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt? Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny?