„Apám halála után kidobtam az élettársát a házból – a családom szerint kegyetlen vagyok, de én másképp látom”

– Nem maradhatsz tovább, Éva. Ez a ház apámé volt, és most már az enyém – mondtam ki végül remegő hangon, miközben Éva a nappali sarkában ült, kezében egy félig üres teáscsészével. Az ablakon keresztül beszűrődő januári fény hidegen világította meg az arcát, amin egyszerre láttam döbbenetet, haragot és valami mély, kimondhatatlan szomorúságot.

– Zsófi, kérlek… – kezdte halkan, de félbeszakítottam.

– Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Tizenöt évig éltél itt apámmal, de ez sosem volt a te otthonod. Anyám emlékét nem hagyom, hogy teljesen kitöröld ebből a házból.

A szavak kimondása után mintha minden levegő kiszökött volna a szobából. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Gyerekkorom óta nem éreztem ilyen dühöt és fájdalmat egyszerre. Anyám tizenegy éve halt meg rákban. Akkor még csak tíz éves voltam, és apám már néhány hónappal később bemutatta Évát. Soha nem tudtam megbocsátani neki ezt a gyorsaságot.

A családunk széthullott. Nagymamám – apám anyja – mindig azt mondta: „Zsófi, az élet megy tovább.” De nekem nem ment tovább. Minden karácsony, minden születésnap csak emlékeztetett arra, hogy anyám nincs többé, és helyette ott ül Éva az asztalnál, mintha mindig is közénk tartozott volna.

Most apám is elment. Egy szívinfarktus vitte el hirtelen, egyik napról a másikra. A temetésen mindenki Évát sajnálta. „Szegény Éva, mennyit vesztett!” – suttogták a rokonok. Engem senki sem kérdezett meg, hogy érzem magam.

A temetés utáni héten Éva ugyanúgy főzte a kávét reggelente, mintha semmi sem változott volna. A házban minden az ő ízlését tükrözte: új függönyök, modern bútorok, még a régi családi fényképeket is lecserélte közös utazásaik képeire. Egyre inkább úgy éreztem, hogy kiszorulok a saját gyerekkori otthonomból.

Egy este felhívtam a bátyámat, Gábort.

– Szerinted helyes lenne, ha megkérném Évát, hogy költözzön el? – kérdeztem tőle remegő hangon.

– Zsófi… – sóhajtott fel hosszan. – Apánk szerette őt. Tizenöt évig voltak együtt. Nem gondolod, hogy legalább egy kis időt adhatnál neki?

– És velem mi lesz? – kérdeztem vissza dühösen. – Ez az én otthonom is! Anyánk emléke! Nem akarom tovább nézni Évát ebben a házban.

Gábor csak hallgatott. Végül annyit mondott: – Gondold át még egyszer.

De én már eldöntöttem.

A következő nap reggelén leültem Évával a nappaliban. Elmondtam neki mindent: hogy úgy érzem, elvette tőlem az apámat, hogy sosem tudtam elfogadni őt, és hogy most már szeretném visszakapni azt a keveset is, ami maradt a régi életemből.

Éva először csak nézett rám könnyes szemmel.

– Tudod, Zsófi, én sosem akartam anyád helyére lépni. De apád egyedül volt… és én is az voltam. Próbáltam szeretni téged is, de te mindig eltaszítottál magadtól.

– Nem kellett volna próbálkoznod – vágtam vissza keserűen.

Aznap este Éva összepakolt néhány holmit és elment egy barátnőjéhez. A házban csend lett. A családom felháborodott: nagymamám sírva hívott fel, Gábor pedig azt mondta: „Kegyetlen vagy.”

De én csak ültem a gyerekkori szobámban és bámultam a plafont. Vajon tényleg kegyetlen vagyok? Vagy csak végre igazságot szolgáltattam anyámnak? Azóta is minden nap ezen gondolkodom.

Most itt ülök ebben az üres házban és hallgatom a csendet. Vajon jobb lett így? Vagy csak még magányosabb lettem?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg én vagyok a rossz ebben a történetben?