„Apa, miért nem tudsz már gitározni?” – Egy magyar apa harca a reményért és a zenéért

„Apa, miért nem tudsz már gitározni?” – kérdezte Marci, a fiam, miközben a régi Ibanez gitáromat szorongatta. A szobában csend lett, csak a szívem zakatolását hallottam. Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el egy hétévesnek, hogy a rák nemcsak a testemet, de az álmaimat is elvette? Hogy magyarázzam el, hogy amikor tavaly karácsonykor még együtt játszottuk a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot, akkor még nem tudtuk, hogy az lesz az utolsó alkalom?

A diagnózis gyorsan jött. Egyik nap még csak zsibbadást éreztem a jobb karomban, másnap már az onkológián ültem, és hallgattam, ahogy dr. Kerekes magyarázza: „Sándor, sajnálom, de az amputáció az egyetlen esély.” A feleségem, Judit keze remegett az enyémben. Azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, majd kibírom. De amikor felébredtem a műtét után, és megláttam a hiányzó karomat, valami eltört bennem.

Az első hetek pokoliak voltak. Judit próbált mindent tartani: a háztartást, Marcit, engem. Én pedig csak ültem a sötétben, és néztem a falat. A gitár ott porosodott a sarokban. Marci néha odament hozzá, pengetett egy-két hangot. Egyszer hallottam, ahogy azt mondja Juditnak: „Anya, apa már sosem lesz boldog?”

A családunk széthullani látszott. Judit egyre feszültebb lett. Egy este kiabálva tört ki belőle: „Nem csak te szenvedsz! Mi is elvesztettünk valakit!” Akkor először sírtam igazán. Nem csak a karom miatt – hanem mert rájöttem, mennyire önző voltam.

A fordulat egy esős novemberi napon jött el. Judit hozott egy újságcikket: „Nézd csak! Magyar mérnökök bionikus kart fejlesztettek! Talán segíthetne neked is.” Először csak legyintettem. De aztán éjszaka nem hagyott nyugodni a gondolat. Mi lenne, ha…?

A következő hetekben minden erőmet összeszedve jelentkeztem a Semmelweis Egyetem kutatócsoportjához. Dr. Szabó és csapata kedvesek voltak, de őszinték: „Ez még kísérleti fázisban van. Nem tudjuk garantálni, hogy működni fog.” De én már nem féltem a kudarctól – annál jobban féltem attól, hogy örökre elveszítem önmagam.

A próba első napján remegett a gyomrom. Az új kar hideg volt és idegen. Az első mozdulatok ügyetlenek voltak – mintha egy idegen testet próbálnék irányítani. De amikor először sikerült megmozdítanom az ujjakat… sírtam. Dr. Szabó mosolygott: „Ez csak a kezdet.”

Hetekig tartott a rehabilitáció. Marci minden nap kérdezte: „Apa, mikor játszol nekem megint?” Judit pedig újra mosolygott rám – először hónapok óta.

A legnehezebb pillanat az volt, amikor először vettem kézbe újra a gitárt. Az ujjak nehezen engedelmeskedtek. A hangok hamisan szóltak. Dühös lettem – majdnem földhöz vágtam az egészet. De Marci odajött hozzám, átölelt: „Nem baj, apa. Nekem így is te vagy a legjobb.”

Nem adtam fel. Minden nap gyakoroltam – újra és újra. A bionikus kar lassan engedelmeskedett; megtanultam együtt élni vele. Egy este végre sikerült eljátszanom Marcinak a régi dalt. Ő táncolt körülöttem, Judit pedig sírt örömében.

Azóta sok minden változott. Még mindig vannak nehéz napok – amikor úgy érzem, sosem leszek már ugyanaz az ember. De megtanultam: nem attól vagyok egész, hogy hány végtagom van – hanem attól, hogy mennyire tudok szeretni és kitartani.

Most itt ülök, gitárral a kezemben, Marci mellettem rajzolgat az asztalon. Néha még mindig megkérdezi: „Apa, ugye sosem adod fel?” És én csak mosolygok.

Vajon tényleg képesek vagyunk újra felépíteni magunkat a romokból? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat.