„Apa haragja: Egy após döntése, ami mindent megváltoztatott” – Az én történetem, amikor a családi elvárások összetörtek bennünket

– Nem ezt beszéltük meg, Anna! – csattant fel László bácsi, Gábor apja, miközben az asztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelt, a kávé kilöttyent, én pedig úgy éreztem, mintha a szívem is összetört volna. Gábor mellettem állt, de a tekintete elárulta: ő sem tudja, hogyan tovább.

Az egész egy áprilisi délután kezdődött, amikor a kerületi közösségi házban találkoztam Gáborral. Ő volt az első férfi, aki igazán figyelt rám. Budapesti volt, saját lakással a XIII. kerületben – ez akkoriban nekem maga volt a csoda. Vidékről jöttem fel tanulni, és mindig is úgy éreztem, hogy csak egy idegen vagyok ebben a nyüzsgő városban. Gábor mellett viszont otthonra leltem.

A kapcsolatunk gyorsan haladt: néhány hónap után már nála laktam. A lakásban minden sarkon ott voltak a gyerekkori képei, a polcon az apja által faragott kis szobrok. Gábor mindig azt mondta: „Nálunk a család mindennél fontosabb.” Akkor még nem tudtam, mennyire igaz ez – és mennyire fájdalmas is lehet.

Amikor megtudtam, hogy babát várok, egyszerre voltam boldog és rémült. Gábor örült, de láttam rajta az aggodalmat is. „Mit fog szólni apám?” – kérdezte halkan egyik este, miközben a hasamat simogatta. „Majd örülni fog” – próbáltam biztatni magunkat.

Aztán eljött az a bizonyos vasárnap, amikor László bácsi először jött át hozzánk vacsorára. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. Az asztalnál minden mozdulatomat figyelte, mintha vizsgáztatna. Amikor Gábor bejelentette a hírt, László bácsi arca elsápadt.

– Ez felelőtlenség! – mondta ridegen. – Egy gyerek nem játék! Hol van az esküvő? Hol vannak a tervek? Hogy gondoljátok ezt?

Gábor próbált magyarázkodni: „Apa, szeretjük egymást. Megoldjuk.” De László bácsi csak legyintett.

– Én nem így neveltelek! – kiabálta. – Előbb házasság, aztán gyerek! Ez így helyes!

Aznap este Gábor csendben ült mellettem. Éreztem, hogy valami eltört benne is. A következő hetekben egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki mosogat, ki viszi le a szemetet. De valójában mindketten László bácsi szavai alatt roskadoztunk.

Egyik este Gábor haza sem jött időben. Amikor végre belépett az ajtón, láttam rajta: sírt.

– Apa azt mondta, ha nem szakítok veled, kitagad – suttogta.

– És te mit akarsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… – felelte.

A következő napokban László bácsi mindent megtett, hogy eltántorítson minket egymástól. Felhívott engem is:

– Anna, gondold át ezt még egyszer! Egyedül maradsz egy gyerekkel Budapesten? Hova mész majd? Ki segít neked?

A szüleim vidéken éltek, ők sem értették igazán a helyzetemet. Anyám csak annyit mondott:

– Kislányom, ha szereted Gábort, harcolj érte! De ne hagyd magad megalázni!

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott:

– Anna, olyan sápadt vagy mostanában… baj van otthon?

Csak bólintani tudtam.

Aztán egy este Gábor hazajött és leült mellém.

– Anna… döntöttem. Nem hagylak el. Akármit mond apa, mi ketten megoldjuk.

Sírtam a megkönnyebbüléstől. De László bácsi nem adta fel: eljött hozzánk és ultimátumot adott.

– Ha most nem szakítotok, soha többé nem láttok engem! – mondta könnyes szemmel.

Gábor remegett a dühtől és fájdalomtól:

– Apa… te vagy az apám! Miért nem tudsz örülni nekünk?

László bácsi csak annyit mondott:

– Mert félek értetek. Mert tudom, milyen nehéz lesz.

Azóta hónapok teltek el. Megszületett a kisfiunk, Marci. László bácsi nem jelentkezett többet. Néha látom Gábort esténként az ablakban állni és bámulni a sötét utcát.

Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon jól döntöttünk? Vajon egyszer majd megbocsát nekünk? Vagy örökre elveszítettük őt? Ti mit tennétek a helyünkben?