„Apa, hagyj már békén!” – Egy magyar apa és fia fájdalmas elszakadása, amikor a pénz mindent tönkretett

– Apa, ne hívogass már! Nincs időm segíteni neked! – hallottam a fiam, Gergő hangját a telefonban, és mintha egy jéghideg kéz szorította volna össze a szívemet. A hangja kemény volt, idegen, mintha sosem ismertem volna igazán. Pedig én emlékszem arra a kisfiúra, aki egyszer sírva bújt hozzám, amikor leesett a bicikliről a panelház mögötti parkban. Most meg… csak a pénzem kellett neki.

Tíz éve már, hogy Eszter, a feleségem meghalt. Akkor Gergő még egyetemista volt Szegeden, én pedig próbáltam tartani magam, hogy ne lássa rajtam a fájdalmat. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban a gyárban, hogy legyen pénze albérletre, tankönyvre, sőt, még egy használt Suzukira is összegyűjtöttem neki. De valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó apa. Talán túl sokat dolgoztam, talán túl keveset beszélgettem vele. Az anyja volt az igazi összetartó erő köztünk.

Az utolsó nagy veszekedésünk az örökség miatt volt. Eszter halála után eladtuk a régi családi házat Kecskeméten. Gergő ragaszkodott hozzá, hogy azonnal megkapja a részét. – Apa, nekem most van szükségem rá! – mondta akkor, és én nem tudtam nemet mondani. Láttam rajta a türelmetlenséget, az idegességet. Azt hittem, ha megkapja, majd visszatalál hozzám. De ahogy a pénz átment a számlájára, úgy tűnt el ő is az életemből.

Azóta csak akkor keresett, ha bajban volt: amikor elvesztette az állását egy budapesti reklámügynökségnél, vagy amikor összeveszett az akkori barátnőjével és kellett volna egy kis kölcsön. Mindig adtam neki. Mindig reméltem, hogy egyszer majd visszahív, csak úgy, beszélgetni. De soha nem tette.

A szomszédok is észrevették, hogy mennyire magányos lettem. – János bácsi, miért nem megy el valahová? – kérdezte egyszer a kis Dóri anyukája a lépcsőházban. – Az unokák? – kérdeztem vissza keserűen. – Nincsenek – mondtam halkan.

A legrosszabbak az ünnepek voltak. Karácsonykor mindig főztem töltött káposztát, hátha Gergő mégis hazajön. Egy évben eljött – pontosan húsz percre –, de végig a telefonját nyomkodta. – Sietek vissza Pestre – mondta –, fontos dolgom van. Akkor már tudtam: én csak egy púp vagyok a hátán.

A múlt héten elesett a fürdőszobában. Nem tört el semmim, de órákig feküdtem ott, mire végre sikerült feltápászkodnom. Akkor döntöttem el: felhívom Gergőt. Nem pénzt kértem tőle, csak azt akartam, hogy jöjjön el hozzám egy délutánra. Hogy beszélgessünk. Hogy újra apa és fia lehessünk.

– Gergő, kérlek… csak egy órára gyere át! – könyörögtem neki telefonon.
– Apa, mondtam már! Nincs időm! Nem tudok segíteni! – vágott közbe ingerülten.
– De hát…
– Ne haragudj, de tényleg nem érek rá! Majd hívlak! – és letette.

Ott ültem a konyhában, néztem az üres széket az asztal túloldalán. Eszembe jutottak Eszter szavai: „János, ne hagyd, hogy a pénz elválasszon benneteket!” Akkor még nem értettem igazán.

Másnap reggel Zsuzsa néni kopogott be hozzám a harmadikról.
– Jól van maga? Hallottam tegnap este sírni…
– Köszönöm, Zsuzsa néni… csak egy kicsit elfáradtam.
– Tudja mit? Jöjjön át délután teázni! Az embernek szüksége van társaságra.

Elmentem hozzá. Jólesett beszélgetni valakivel. Elmeséltem neki mindent Gergőről.
– Tudja, János bácsi – mondta halkan –, az én fiam is eltávolodott tőlem egy időben. De aztán történt valami…
– Mi történt?
– Megszületett az unokám. Akkor rájöttem: nem lehet erőltetni semmit. De soha nem szabad feladni a reményt.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon mit rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért lett fontosabb Gergőnek a pénz, mint én magam?

Este újra felhívtam őt. Nem vette fel.

Most itt ülök a sötétben és csak egy kérdés motoszkál bennem:

Vajon tényleg ennyit ér egy apa szeretete? Vagy egyszer majd ráébred Gergő is arra, amit most elveszít?