„Anyu, most már csak az unokákra vagy jó?” – Egy nyugdíjas nagymama vallomása, aki nem akar lemondani az álmairól

– Anya, ugye tudod, hogy jövő héttől már nem dolgozol? – kérdezte Dóri a telefonban, hangjában ott bujkált valami furcsa izgatottság.

– Tudom, kicsim, számolom a napokat – válaszoltam, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a reggeli kávémat kavargattam. Azt hittem, most végre lesz időm a festésre, a barátnőimmel kirándulni, vagy csak csendben olvasni a parkban. De Dóri hangja valami mást sejtetett.

– Akkor jó, mert most már végre tudsz segíteni a gyerekekkel. Annyira nehéz minden reggel összeszedni őket az oviba, aztán délután vissza… És hát a hétvégék is… – sorolta egy szuszra.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Persze, imádom az unokáimat, de sosem beszéltünk arról, hogy én leszek az állandó bébiszitter. Vajon tényleg ezt várja tőlem? Hogy mostantól minden napomat az ő családja körül forogjon?

– Dóri, én is szeretnék egy kicsit magamra is gondolni – próbáltam óvatosan.

– De hát egész életedben dolgoztál! Most végre együtt lehetünk többet! – vágott közbe. – A gyerekek is annyira szeretnek veled lenni.

A vonal másik végén hallottam, ahogy az unokáim nevetnek. Egy pillanatra elgyengültem. De aztán eszembe jutottak azok az évek, amikor minden reggel hajnalban keltem, hogy időben beérjek a postára. Az éjszakák, amikor fáradtan dőltem ágyba, és csak álmodtam arról, hogy egyszer majd lesz időm magamra is.

A következő napokban Dóri egyre többször hívott. Hol azt kérte, vigyem el Marcit fociedzésre, hol azt, hogy főzzek ebédet hétvégére. A férjem halála óta tényleg ők jelentették a családot számomra – de most először éreztem azt, hogy valami hiányzik. Vagy inkább: valaki. Én magam.

Egyik este leültem a nappaliban, és elővettem a régi festőkészletemet. Már majdnem húsz éve nem festettem semmit. Ahogy az ecsettel végighúztam a vásznon, hirtelen újra fiatalnak éreztem magam. Mintha visszakaptam volna egy darabot abból az Évából, aki nem csak anya és nagymama volt.

Másnap reggel Dóri már korán hívott.

– Anya, ma el tudnád hozni Annát az oviból? Nekem meetingem lesz.

– Ma nem tudom – mondtam ki halkan. – Festőtanfolyamra megyek.

Csend lett a vonalban.

– Festőtanfolyamra? Most komolyan? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen. Mindig is szerettem volna újrakezdeni.

– De anya… most van rád igazán szükségünk! – szinte könyörgött.

Éreztem a bűntudatot. Mintha önző lennék. Mintha rossz anya lennék csak azért, mert végre magamra is gondolok.

Aznap este Dóri átjött hozzám. Az arca feszült volt.

– Anya, nem értelek. Miért most kell neked mindenféle hobbikat keresni? Miért nem tudsz segíteni nekünk? – kérdezte szemrehányóan.

– Mert egész életemben másokat szolgáltam ki. Most szeretnék egy kicsit Éva lenni. Nem csak nagymama vagy anya – válaszoltam remegő hangon.

Dóri elfordult tőlem.

– Tudod mit? Akkor majd megoldjuk valahogy nélküled…

Napokig nem beszéltünk. A szívem szakadt meg. Hiányoztak az unokáim nevetései, Dóri ölelése. De közben minden nap festettem egy kicsit. Találkoztam régi barátnőkkel is: Marikával és Ildikóval elmentünk sétálni a Városligetbe. Úgy éreztem, újra élek.

Egy héttel később Dóri váratlanul becsöngetett hozzám. Az arca fáradt volt, de most valahogy másképp nézett rám.

– Anya… Sajnálom. Nem akartalak sarokba szorítani. Csak annyira nehéz minden… És azt hittem, neked is jó lesz, ha többet vagyunk együtt – mondta halkan.

Megöleltem.

– Értelek téged is. De nekem is szükségem van arra, hogy megtaláljam önmagam – suttogtam.

Azóta próbálunk egyensúlyt találni. Néha vigyázok az unokákra, de már nem érzem kötelességnek. És amikor festek vagy sétálok a barátnőimmel, nem bűntudattal teszem, hanem örömmel.

Vajon tényleg önzés az, ha végre magamnak is adok egy kis időt? Vagy csak most tanulom meg igazán: hogyan lehetek egyszerre jó anya és önmagam?