„Anyu, miért nem tudsz olyan lenni, mint az ő anyukájuk?” – Egy anya vallomása a különbségekről és a szeretetről

– Anyu, miért nem tudsz olyan lenni, mint az ő anyukájuk? – A lányom hangja remegett, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze idegesen játszott a bögréjével, a tekintete kerülte az enyémet. A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.

– Miről beszélsz, Lili? – kérdeztem halkan, de már előre féltem a választól.

– Tudod te is… Az anyósomék mindig mindent megvesznek nekünk. Tavaly új autót kaptunk tőlük, most meg azt mondták, elvisznek minket Horvátországba nyaralni. Te meg… – elhallgatott, de a mondat befejezetlenül is ott lógott a levegőben.

Éreztem, ahogy a szégyen és a tehetetlenség egyszerre önt el. Azt hittem, mindent megtettem érte. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Lili még csak hétéves volt. Akkor is csak egy panelban laktunk Zuglóban, és minden hónap végén számoltam a forintokat, hogy kijöjjünk. Nem voltak márkás ruhák, sem külföldi utak – de volt meleg vacsora és esti mesék.

– Sajnálom, hogy nem tudok többet adni – mondtam végül. A hangom rekedt volt.

– Nem erről van szó… Csak… néha úgy érzem, kevesebb vagyok náluk. Hogy miattad néznek le engem is – suttogta Lili.

Ez volt az a pillanat, amikor valami bennem végleg eltört. Hogy lehet az, hogy mindaz a szeretet, amit adtam neki, semmit sem ér? Hogy lehet az, hogy egy új autó többet jelent egy anya ölelésénél?

A következő napokban Lili szavai visszhangoztak bennem. Minden alkalommal, amikor megláttam a hűtőn az esküvői fotójukat – Lili ragyogóan mosolygott benne, mellette Gábor, az újdonsült férje –, eszembe jutottak az anyósék: Katalin és Zoltán. Ők azok a tipikus „sikeres vállalkozók”, akiknek mindenük megvan: hatalmas ház Budán, két autó, balatoni nyaraló. Katalin mindig tökéletesen öltözött, sosem felejt el ajándékot hozni – még nekem is hozott egyszer egy drága parfümöt. Zavarban voltam tőle.

Emlékszem, amikor először találkoztunk. Egy elegáns étterembe hívtak minket vacsorázni. Én sosem jártam ilyen helyen; azt sem tudtam, melyik villát mire kell használni. Katalin kedves volt ugyan, de éreztem rajta azt a leheletnyi fölényt: mintha azt sugallná, „ne aggódj, majd mi gondoskodunk Liliről”. Akkor még csak mosolyogtam rajta – most viszont már értem Lili szorongását.

Egyik este Lili felhívott.

– Anyu… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze, gyere át – mondtam rögtön.

Amikor megérkezett, láttam rajta a feszültséget. Leült mellém a kanapéra.

– Gábor anyukája megint vett nekünk valamit… egy új kávéfőzőt. Azt mondta, „ez jobban illik egy fiatal párhoz”. És… tudod mit? Egyre kevésbé érzem magam otthon a saját lakásomban. Mintha minden az övék lenne.

– Lili… – próbáltam megsimogatni a kezét, de elhúzta.

– Nem érzed ezt igazságtalannak? Hogy neked sosem volt lehetőséged ilyeneket adni nekem? Hogy én emiatt mindig kisebbnek érzem magam?

A könnyeim kicsordultak.

– Tudod, mennyit dolgoztam érted? Hány éjszakát virrasztottam át takarítónőként csak azért, hogy legyen mit enni? Hogy ne kelljen szégyenkezned az iskolában?

– Tudom… de néha úgy érzem, ez nem elég – suttogta.

Aznap éjjel alig aludtam. Az járt a fejemben: tényleg csak az számít ma Magyarországon, hogy ki mit tud adni pénzben? Hogy egy anya szeretete már semmit sem ér?

Másnap reggel elhatároztam: beszélek Katalinnal. Felhívtam őt.

– Jó napot kívánok! Katalin vagyok – szólt bele udvariasan.

– Ildikó vagyok… Lili anyukája. Szeretnék beszélni önnel.

Találkoztunk egy kávézóban. Katalin mosolygott rám, de láttam rajta a meglepetést.

– Tudja… szeretném megköszönni mindazt, amit Lilinek és Gábornak adnak – kezdtem bizonytalanul –, de szeretném megérteni: nem veszik-e el tőlük valamit ezzel? Nem lesz-e túl nagy a különbség köztünk?

Katalin elgondolkodott.

– Nézze… mi mindig is így éltünk. Nekünk ez természetes. De nem akarom megbántani önt vagy Lilike önbecsülését.

– Én csak attól félek – mondtam halkan –, hogy Lili azt hiszi: kevesebb náluk miattam. Hogy én nem vagyok elég jó anya.

Katalin hosszú csend után megszorította a kezem.

– Ildikó… mindenki másból adhat sokat. Ön szeretetet adott Lilinek. Én pénzt tudok adni – de néha irigylem önt ezért.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg így van? Vajon Lili egyszer majd rájön arra, amit én már rég tudok? Hogy nem az számít igazán, ki mit vesz – hanem hogy ki mennyit ad magából?

Este Lili rám írt:

– Anyu… bocsánatot szeretnék kérni. Rájöttem valamire ma: lehet, hogy sosem lesz annyi pénzem vagy olyan életem, mint Gábor anyjáéknak… de te vagy az én anyukám. És ez mindennél többet ér.

Sírva fakadtam örömömben és fájdalmamban egyszerre.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hány magyar családban zajlik ugyanez a harc csendben? Hányan érzik magukat kevesebbnek csak azért, mert nem tudnak annyit adni anyagilag? És vajon mikor jövünk rá végre: tényleg csak a pénz számít ebben az országban? Vagy van még helye az igazi szeretetnek is?