„Anyu, én ezt nem bírom tovább!” – Amikor a fiam feladta a biztosat az álmaiért, és én csak néztem döbbenten

– Anyu, én ezt nem bírom tovább! – Gergő hangja remegett, ahogy az asztal túloldalán ült velem szemben. A konyhában csend volt, csak a régi hűtő zúgása töltötte ki a teret. A kezében szorongatta a bögrét, amit még gyerekkorában kapott tőlem, rajta a felirat: „Bármit elérhetsz!” Akkoriban még azt hittem, ez csak egy kedves mondat.

– Miről beszélsz, kisfiam? – kérdeztem halkan, de már éreztem, hogy valami nagy dolog készül. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. – Mi történt a bankban?

– Semmi különös. Pont ez az. Minden nap ugyanaz. Ülök a monitor előtt, számolom mások pénzét, mosolygok az ügyfelekre… De belül üres vagyok. Anyu, én nem ezt akarom csinálni egész életemben.

A szívem összeszorult. Hát nem ezért taníttattuk? Nem ezért dolgozott annyit? Nem ezért örültünk annyira, amikor végre megvette azt a kis lakást Zuglóban? Hiszen minden rendben volt! Vagy csak én hittem ezt?

– Gergő, gondolj bele… Stabil állásod van, jó fizetésed, saját lakásod! Hányan adnának ezért mindent? – próbáltam érvelni, de már hallottam a saját hangomban is a kétségbeesést.

– De én nem vagyok boldog! – csattant fel. – Anyu, én fotózni akarok. Tudod jól, hogy mindig is ez volt az álmom. Már gimiben is…

– Az csak hobbi volt! – vágtam közbe. – Egy fényképezőgéppel nem lehet megélni ebben az országban! Nézd meg az ismerősöket: mindenki küszködik! Te most mindent kockára teszel egy bizonytalan álomért?

Gergő lehajtotta a fejét. Egy pillanatra csend lett. Aztán halkan megszólalt:

– Anyu, te sosem mertél kockáztatni. Mindig csak a biztosat választottad. De én nem akarok így élni.

Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Hirtelen eszembe jutottak azok az évek, amikor apáddal veszekedtünk arról, hogy maradjak-e a postán vagy próbáljak szerencsét máshol. Végül maradtam. Mindig maradtam.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A férjem, Laci már rég aludt mellettem, de én csak bámultam a plafont. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy Gergő most menekülni akar? Túl sokat vártam tőle? Túl nagyra nőtt bennem a félelem?

A következő hetekben Gergő egyre kevesebbet beszélt velem. Láttam rajta, hogy készül valamire. Egy este aztán bejelentette:

– Felmondtam. Jövő héttől már nem megyek be a bankba.

– És most mi lesz? – kérdeztem remegő hangon.

– Most végre elkezdek élni.

A férjem csak legyintett:

– Majd visszakúszik még a bankba! – mondta gúnyosan.

Én viszont egyre inkább aggódtam. Mi lesz vele? Hogy fog megélni? Mi lesz, ha kudarcot vall? Minden este néztem a Facebook-oldalát: újabb és újabb képeket töltött fel – esküvőkön fotózott, portrékat készített barátokról, sőt egyszer még egy kis divatfotózásra is meghívták egy ismerős révén.

Egyik nap aztán felhívott:

– Anyu, lenne kedved eljönni velem egy kiállításra? Az egyik képemet beválogatták!

Először nemet akartam mondani. De aztán valami megmozdult bennem. Talán büszkeség? Talán kíváncsiság? Elmentem vele.

A galériában ott állt Gergő képe: egy idős bácsi portréja a Blaha Lujza téren, ahogy galambokat etet. Olyan mély volt benne az élet szeretete és fájdalma egyszerre… Megálltam előtte és sírni kezdtem.

Gergő odalépett hozzám:

– Látod, anyu? Ez vagyok én.

Akkor értettem meg először igazán: ő nem csak menekülni akar valami elől – ő valami felé tart.

Pár hónappal később nálunk ültem a konyhában egyedül. Laci kórházba került – szívinfarktus. Évek óta panaszkodott már, de mindig csak halogatta az orvost. Most ott feküdt az intenzíven, én pedig hirtelen rájöttem: egész életemben csak vártam valamire. Hogy majd egyszer jobb lesz. Majd egyszer lesz bátorságom változtatni.

Aznap este Gergő jött be hozzám:

– Anyu… jól vagy?

– Nem tudom – mondtam őszintén. – Félek.

– Tudod… ha valamit megtanultam mostanában: néha muszáj lépni. Akkor is, ha fáj.

Sokáig ültem csendben utána. Aztán másnap bementem Lacihoz a kórházba és leültem mellé:

– Laci… ha hazajössz, változtatunk. Elmegyünk vidékre, ahogy mindig is szerettük volna. Nem érdekel már a megszokás.

A férjem először csak nézett rám döbbenten. Aztán elmosolyodott.

Most itt ülök ebben a kis házban a Mátrában. Gergő néha meglátogat minket – hozza a fényképezőgépét és mesél az új munkáiról. Néha még mindig aggódom érte, de már tudom: az élet túl rövid ahhoz, hogy csak féljünk és várjunk.

Vajon hányan élnek még úgy körülöttünk, mint én régen? Hányan választják inkább a biztonságot az álmaik helyett? És vajon tényleg olyan nagy bűn néha kockáztatni?