„Anyu, éhes vagyok!” – Egy magyar anya vallomása a konyhaasztalnál
– Anya, én voltam gyorsabb! – kiáltotta Bence, miközben a kezében szorongatta a kenyér utolsó szeletét.
– Nem igaz! Tegnap is te kaptad az utolsót! – vágott vissza Luca, a húga, könnyekkel a szemében.
Ott ültem közöttük, a konyhaasztalnál, és úgy éreztem, mintha valaki ököllel szorítaná a mellkasomat. A hűtőben csak egy fél doboz margarin és egy üveg savanyú uborka árválkodott. A pénztárcám üres volt, a telefonomon pedig három olvasatlan üzenet a közmunkás főnökömtől: „Jövő héten csak két napot tudunk adni.”
A gyerekek veszekedése hirtelen elhalkult. Mindketten rám néztek, mintha választ várnának tőlem – vagy talán csak azt akarták tudni, hogy lesz-e még valami vacsorára.
– Osszátok el – mondtam halkan, de a hangom megremegett. – Egyikőtök se maradjon éhes.
Bence nagyfiúsan kettétörte a kenyeret, de láttam rajta, hogy legszívesebben az egészet magának tartaná. Luca csendben elvette a kisebbik darabot. Az arca piros volt a visszafojtott sírástól.
Azt mondják, egy anya mindent kibír. De amikor este lefektettem őket, és hallottam, ahogy Luca a sötétben suttogja: „Anya, holnap lesz vacsora?”, úgy éreztem, összetörök.
Nem mindig volt ilyen. Régen, amikor még Tamás – az apjuk – velünk élt, sosem kellett aggódnom azon, hogy mit teszek az asztalra. De Tamás tavaly ősszel elment. Egyik este azt mondta: „Nem bírom tovább ezt a kilátástalanságot.” Elment egy másik városba dolgozni, azt ígérte, küld pénzt. Azóta csak néhány ezer forint érkezett tőle, havonta egyszer.
A faluban mindenki tudja, hogy Tamás elment. A boltban néha összesúgnak mögöttem: „Ott megy az a Katalin, akinek a férje lelépett.” Próbálok nem figyelni rájuk, de néha úgy érzem, mindenki engem néz.
A munkahelyemen is nehéz. Közmunkás vagyok; reggel hatra megyek ki az utcát söpörni. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék. A főnököm, Lajos bácsi múltkor azt mondta: „Kati, örülj neki, hogy legalább ez van.” De hogyan örüljek annak, hogy egy hónapban alig keresek annyit, amiből kifizetem a villanyt és a kenyeret?
A legrosszabbak az esték. Amikor már minden csendes, csak én ülök a konyhában egy bögre langyos vízzel – mert teára sem futja –, és azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért nem tudok többet adni a gyerekeimnek?
Egyik este Luca odajött hozzám.
– Anya, miért nem veszünk csokit soha?
– Mert most spórolnunk kell – válaszoltam.
– De más gyerekek mindig kapnak az iskolában…
Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját.
Bence is egyre zárkózottabb lett. Régen mindig mesélt az iskoláról, most csak vállat von:
– Semmi különös nem történt.
Tudom, hogy szégyelli magát. A múltkor hallottam, ahogy az udvaron az egyik fiú gúnyolta:
– Nincs is rendes uzsonnád! Szegény vagy!
Bence nem szólt vissza. Csak lehajtotta a fejét.
Próbáltam segítséget kérni. Az önkormányzatnál azt mondták: „Majd meglátjuk.” A szomszéd néni néha áthoz egy kis levest vagy pár szem almát. De nem akarok mindig másoktól függni.
A legnehezebb mégis az ünnepek körül van. Karácsonykor Bence azt kérdezte:
– Anya, idén lesz fa?
Hazudtam neki. Azt mondtam: „Persze.” Végül egy kis fenyőágat díszítettünk fel együtt.
Néha azon gondolkodom: vajon más anyák is így érzik magukat? Vajon hányan ülnek esténként üres asztal mellett? Hányan sírnak csendben, amikor senki sem látja?
Egy este Luca odabújt hozzám:
– Anya, te is éhes vagy?
Nem válaszoltam. Csak átöleltem őt.
Most itt ülök újra az ágy szélén. Hallgatom, ahogy Bence és Luca lélegzik álmukban. Az ablak alatt elhúz egy autó; talán valaki hazafelé tart egy meleg vacsorához.
Én pedig csak azt kérdezem magamtól: vajon egyszer majd jobb lesz? Vajon lesz még olyan este, amikor nem kell választanom kenyér és villanyszámla között?
Ti mit tennétek a helyemben? Hogy lehet anyaként erős maradni akkor is, amikor minden nap újabb harc?