„Anyu, add el a lakást, költözz hozzánk!” – Egy anya vallomása a bizalomról, félelemről és függetlenségről

– Anyu, ezt most már tényleg komolyan mondom. Nem lehet így tovább! – Gábor hangja remegett az idegességtől, miközben a nappalimban állt, kezében a kávéscsészével. Az ablakon túl szürke, novemberi eső verte az ablakot, mintha csak a szívem is sírna.

– Gábor, kérlek… – próbáltam nyugodtan válaszolni, de a hangom elcsuklott. – Ez az otthonom. Itt éltem le az életem nagy részét. Hogy tudnám csak úgy eladni?

– De hát miért ragaszkodsz ennyire hozzá? – kérdezte türelmetlenül. – Egyedül vagy itt, anyu! Miért jó ez neked? Nálunk mindig lenne társaságod. A gyerekek is örülnének neked.

A szívem összeszorult. Persze, hogy örülnék az unokáimnak. De mi lesz velem, ha már nem lesz saját helyem? Mi lesz, ha egyszer valami történik? Ha Gáborék élete megváltozik? Ha én csak útban leszek?

Azóta, hogy Laci meghalt, minden este ugyanaz a csend fogadott. A lakásban minden tárgy emlék: a régi fotel, ahol esténként olvastam; a konyhaasztal, ahol annyi családi ebédet ettünk végig. Minden zugban ott bujkált a múlt.

Gábor nem hagyta annyiban. Hetente felhívott, néha be is állított egy-egy újabb ötlettel. – Anyu, gondolj bele: mennyi pénzt kapnál ezért a lakásért! Eladhatnánk, abból felújítanánk nálunk a tetőteret. Külön fürdőszobát is csinálnánk neked. Saját szobád lenne!

– És ha egyszer mégis úgy alakulna, hogy… – kezdtem volna, de félbeszakított.

– Ugyan már! Miért gondolod mindig a legrosszabbat? Mi sosem hagynánk magadra!

De én tudtam: az élet kiszámíthatatlan. Látom a barátnőimen is. Marika néni például eladta a lakását a fiának, most pedig egy kis szobában él náluk, és mindenért szinte bocsánatot kell kérnie. Azt mondja, néha úgy érzi magát, mint egy vendég a saját családjában.

A félelem lassan belém költözött. Éjszakánként forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak óvatos? Mi van, ha egyszer beteg leszek? Ha már nem tudok magamról gondoskodni? Akkor is lesz helyem Gáboréknál?

Egyik este átjött hozzám Zsuzsa, a szomszédasszonyom. – Te is hallottad? – kérdezte halkan. – A harmadikon Klári néni is eladta a lakását. Most meg panaszkodik, hogy semmi beleszólása nincs semmibe.

Sóhajtottam. – Tudod, Zsuzsa, én is ettől félek. Hogy egyszer csak nem lesz már semmim…

Másnap Gábor újra felhívott. – Anyu, beszéltem Évával is. Ő is támogatja az ötletet. Szeretnénk, ha velünk lennél.

Éva… Mindig kedves volt hozzám, de éreztem rajta néha azt a feszültséget. Vajon tényleg örülne nekem nap mint nap? Vagy csak udvariasságból mondja?

Egy vasárnap délután meghívtak ebédre magukhoz. Az asztalnál ülve hallgattam az unokáim nevetését, és egy pillanatra elhittem: talán tényleg jó lenne együtt élni velük. De amikor Éva szólt a gyerekeknek: – Ne rohanjatok át a nappaliba! Nagymama most pihenni szeretne! – valami furcsa érzés fogott el. Mintha már most alkalmazkodnom kellene.

Este Gábor félrehívott.
– Anyu, mondd meg őszintén: miért nem akarsz jönni?
– Félek – suttogtam végül. – Félek attól, hogy elveszítem önmagam.
Gábor arca megkeményedett.
– Nem bízol bennünk?
– Nem erről van szó… csak…
– Akkor miről?
– Arról, hogy ez az otthonom! Itt érzem magam biztonságban.

Napokig nem beszéltünk utána. Aztán egy este csöngettek: Gábor állt az ajtóban.
– Anyu… Ne haragudj rám! Csak aggódom érted. Tudom, hogy nehéz döntés ez.
Megöleltem. Éreztem rajta a feszültséget és a szeretetet is.
– Adj még egy kis időt – kértem halkan.
– Persze… csak ne zárj ki minket az életedből!

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon mi a helyes döntés? Megbízhatok abban, hogy mindig lesz helyem náluk? Vagy inkább maradjak itt egyedül, de szabadon?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önző vagyok, ha ragaszkodom ahhoz, ami az enyém?