Anyósomnak vettünk házat, de most a sógornőm követeli magának – Mit tegyek?
– Ez nem igazságos, Anikó! – csattant fel Ágnes, miközben az anyósom nappalijában álltunk, a frissen festett falak között. – Anyának ugyanannyi joga van hozzám is, mint hozzád vagy Zolihoz!
A szívem hevesen vert. A gyerekek az autóban vártak, Zoli pedig idegesen toporgott mellettem. Nem gondoltam volna, hogy egyetlen döntés – egy házvásárlás – ekkora vihart kavar majd a családban.
Minden tavaly nyáron kezdődött, amikor rájöttünk, hogy a kétszobás panel már szűk nekünk. Dorka és Marci egyre nagyobbak lettek, külön szobára volt szükségük. Zoli anyja, Ilona néni, egyedül lakott a régi házában, de már nehezen bírta a lépcsőket, és gyakran panaszkodott az egészségére. Úgy döntöttünk, veszünk neki egy kisebb, földszintes házat a város szélén, hogy közelebb legyen hozzánk, és mi is végre nagyobb lakásba költözhessünk.
A pénzt mi adtuk össze: a megtakarításaink, egy kisebb hitel, és Zoli apai öröksége. A házat Ilona néni nevére írtuk – hiszen az övé lesz, ott fog élni. Ágnes akkoriban nem szólt semmit. Csak mosolygott, és azt mondta: „Jó lesz anyának.”
Most viszont itt áll előttem, arca vörös a dühtől.
– Te csak azért vetted ezt a házat anyának, hogy majd később tiétek legyen! – vágja hozzám. – De én is a lánya vagyok! Nekem is jár belőle!
Zoli közbeszól:
– Ágnes, ne csináld ezt! Anikóval együtt döntöttük el. Anyának most jó itt. Te meg ott laksz Szentendrén a férjeddel, nem is akartál közelebb jönni.
Ágnes szeme könnybe lábad.
– Mert engem sosem kérdeztek meg semmiről! Mindig csak ti ketten döntötök mindenben!
Ilona néni csendben ül a fotelben. Az arca sápadt, keze remeg. Hirtelen úgy érzem, mintha mindenki engem hibáztatna.
Hazafelé menet Zoli hallgat. A gyerekek kérdezgetik: „Miért sírt Ági néni?” Nem tudok mit mondani.
Aznap este nem tudok aludni. Forgolódom az ágyban. Vajon tényleg önző voltam? Tényleg csak magamra gondoltam? De hát mi csak segíteni akartunk Ilona néninek…
Másnap Ágnes felhívja Ilona nénit. Hallom a telefonban:
– Anya, ha egyszer meghalsz, ugye rám is gondolsz majd? Ugye nem csak Zoliékra hagyod ezt a házat?
Ilona néni sírva teszi le a telefont.
A következő hetekben Ágnes ügyvédhez megy. Papírokat küldet nekünk: szerinte jogtalanul vettük meg a házat anyának, és szerinte neki is jár belőle rész. A család kettészakad. Zoli apja már régen meghalt, nincs kihez fordulni tanácsért.
A barátnőim azt mondják: „Ne hagyd magad! Ez tipikus magyar családi dráma.” De én csak azt érzem: elveszítem a férjem nővérét, az anyósomat, és talán még a férjemet is.
Egy este Zoli leül mellém.
– Anikó… lehet, hogy tényleg hibáztunk? Lehet, hogy Ágnesnek igaza van?
Könnyek szöknek a szemembe.
– Én csak jót akartam… Nem akarom elveszíteni a családot.
Másnap Ilona néni kórházba kerül. A stressz megtette a hatását: magas vérnyomás, szívprobléma. Ott ülünk az ágya mellett mindannyian: Zoli, Ágnes és én. Csend van. Senki sem beszél.
Ilona néni halkan megszólal:
– Gyerekeim… én csak azt szeretném, ha békében lennétek. Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek…
Ágnes sírva fakad.
– Sajnálom… csak félek, hogy elveszítelek titeket…
Zoli megfogja a kezem.
– Megoldjuk… valahogy megoldjuk.
Hazafelé menet azon gondolkodom: vajon tényleg lehet béke egy ilyen családban? Vagy örökre ott marad a seb?
Ti mit tennétek? Hol van a határ a családi segítség és a kihasználás között? Vajon lehet még újra egymásra találni ennyi fájdalom után?