„Anyósommal egy fedél alatt? Soha többé!” – Egy magyar családanya vallomása a generációs együttélésről

– Nem, Zoli, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem szinte görcsösen szorította a bögrét, amiben már kihűlt a kávé.

– Nincs más megoldás, Eszter. Anyámnak mennie kell abból a lakásból. Nem hagyhatjuk az utcán! – Zoli hangja fáradt volt, de határozott. A kislányunk, Lili, a szobában játszott, mit sem sejtve arról, hogy a családunk épp most készül darabokra hullani.

A szívem hevesen vert. Gyerekkorom minden nyomasztó emléke egyszerre zúdult rám: a szűk panellakásban három generáció, a soha véget nem érő veszekedések, anyám sírása, nagymamám éles hangja, ahogy mindenbe beleszólt. Akkor megfogadtam: ha egyszer saját családom lesz, soha nem engedem, hogy bárki más beférkőzzön közénk.

– Zoli, kérlek… – próbáltam halkan beszélni, hogy Lili ne hallja meg –, én ezt nem bírom ki újra. Emlékszel, mennyit meséltem a gyerekkoromról? Hogy mennyire szenvedtem attól, hogy minden lépésünket figyelték? Hogy sosem volt igazi otthonunk?

Zoli sóhajtott. – Tudom, Eszter. De anyámnak nincs hova mennie. A testvérem külföldön van, apám meghalt… Nem hagyhatom magára.

A könnyeim potyogni kezdtek. Nem akartam önző lenni. Tudtam, hogy Zoli szereti az anyját. De mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a gyerekkorom jeleneteit. Aztán eszembe jutott egy különösen fájdalmas emlék: tizenhárom éves voltam, amikor anyám és nagymamám összevesztek azon, hogy ki főzze a vasárnapi ebédet. A vita kiabálásba torkollott, én pedig a szobámba menekültem, és a párnába fojtottam a sírásomat.

Másnap reggel Zoli anyja, Márta néni már ott ült a nappalinkban. Egy bőrönd és egy nejlonzacskó volt mellette. Lili boldogan szaladt hozzá: – Mama! Itt fogsz lakni velünk?

Márta néni rám nézett. A tekintetében fáradtság és félelem keveredett. – Ne haragudj, Eszterkém… Nem akartam terhet jelenteni.

– Nem te vagy a teher – mondtam halkan –, csak… nekem ez nehéz.

Az első napokban mindenki igyekezett udvarias lenni. Márta néni segített Lilinek öltözni, főzött nekünk levest, esténként mesét olvasott. De ahogy teltek a hetek, egyre több apró súrlódás jelent meg.

– Eszterkém, biztos jó ötlet ennyi cukrot adni Lilinek? – kérdezte Márta néni egy délután.

– Igen, mama – szólt közbe Zoli –, Eszter tudja, mit csinál.

De Márta néni nem hagyta annyiban: – Régen mi sosem ettünk ennyi édességet! Nem csoda, ha a gyerekek hiperaktívak…

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. Próbáltam nyugodt maradni, de belül forrtam.

Egy este Zoli későn jött haza. Márta néni és én kettesben maradtunk a konyhában. Ő mosogatott, én próbáltam rendet rakni.

– Eszterkém… – kezdte halkan –, tudom, hogy nem örülsz nekem itt. De hidd el, nekem sem könnyű. Az én anyósom is velem lakott húsz évig…

Felnéztem rá. A hangjában őszinte fájdalmat hallottam.

– Akkor miért akarod ezt nekem is? – kérdeztem csendesen.

– Mert nincs más választásom – suttogta.

Aznap éjjel Zolival veszekedtünk. Ő azt mondta, túl érzékeny vagyok. Én azt mondtam, ő nem érti meg, mit jelent elveszíteni az otthon biztonságát.

A következő hetekben egyre feszültebb lett a légkör. Lili is nyugtalanabb lett; éjszakánként sírt álmában. Egy este hallottam, ahogy Márta néni telefonál valakivel:

– Nem tudom meddig bírom még… Eszter mindig olyan hideg velem…

Összeszorult a szívem. Tényleg ilyen szörnyű vagyok? Vagy csak túl mélyek a sebek?

Egy vasárnap reggel robbant a bomba. Márta néni szóvá tette Zolinak, hogy szerinte rosszul nevelem Lilit. Én kiabálni kezdtem vele:

– Elég volt! Ez az én otthonom! Az én gyerekem! Nem fogod megmondani, mit csináljak!

Zoli közénk állt:

– Elég legyen! Mindketten túl messzire mentetek!

Aznap este Márta néni sírva csomagolt össze. Zoli próbálta marasztalni, de ő csak annyit mondott:

– Nem akarok terhet jelenteni…

Elment. A lakásban csend lett. Lili hozzám bújt:

– Anya, most már minden rendben lesz?

Nem tudtam válaszolni.

Most itt ülök a nappaliban, és azon gondolkodom: tényleg lehetetlen három generációnak békében együtt élni? Vagy csak mi rontottuk el valahol? Ti mit gondoltok erről? Vajon lehet ezt jól csinálni?