„Anyósom mindent a sógornőmnek ad, nekünk csak maradék jut” – Egy magyar család drámája a vidéki házban

– Már megint csak egy kis lecsót csomagolt nekünk, miközben Zsuzsiéknak borítékban adta oda a pénzt – mondtam halkan, miközben a kocsiban ültem hazafelé, és néztem, ahogy a férjem, Gábor, a kormányt szorítja.

– Ne kezdjük már megint, Anna – sóhajtott fel. – Tudod, hogy anyám mindig is Zsuzsit részesítette előnyben. Nem fog változni.

De én nem tudtam lenyelni ezt az igazságtalanságot. Minden hétvégén ugyanaz: péntek este bepakolunk, szombat reggel indulunk Gábor szüleihez, Katalin nénihez és Lajos bácsihoz, akik egy kis faluban élnek Győr mellett. Ott aztán egész nap kapálunk, gereblyézünk, ültetünk, szedjük a krumplit, vagy éppen metszünk. A hátam már régóta fáj, de nem panaszkodom. Gábor azt mondja, ez a dolgunk: segíteni a szülőknek.

Csakhogy Zsuzsi, Gábor húga soha nem vesz részt ebben. Ő mindig azt mondja, hogy dolgoznia kell hétvégén is – pedig tudom jól, hogy fodrászüzletében ilyenkor alig van vendég. Mégis, amikor vasárnap délután összegyűlünk az ebédlőasztalnál, Katalin néni elővesz egy borítékot, és Zsuzsi kezébe nyomja.

– Tessék, kislányom, tudom, hogy nehéz mostanában – mondja neki kedvesen.

Mi meg kapunk egy tál lecsót vagy pár üveg befőttet. És persze a szokásos mosolyt: „Nektek is csomagoltam valamit.”

Egyszerűen nem értem. Miért van az, hogy aki nem segít semmit, az kapja a pénzt? Miért nekünk csak az étel jut? Nem mintha nem örülnék a házi lekvárnak vagy a friss zöldségnek, de mi is küzdünk. A lakáshitelt alig tudjuk fizetni Budapesten, Gábor fizetése sem elég mindenre. Én meg két műszakban dolgozom egy gyógyszertárban. De erről soha nem beszélhetek Katalin néninek – ő csak Zsuzsit sajnálja.

Egyik vasárnap este végül nem bírtam tovább. Amikor Katalin néni újra Zsuzsi kezébe nyomta a borítékot, megszólaltam:

– Katalin néni, mi is elég nehéz helyzetben vagyunk mostanában. Tudja, hogy Gábor fizetését csökkentették?

A levegő megfagyott. Zsuzsi rám nézett, mintha meg akarna ölni. Gábor lesütötte a szemét.

– Anna, ne haragudj – mondta Katalin néni hűvösen –, de Zsuzsinak most nagyobb szüksége van rá. Egyedül neveli a kisfiát.

– De hát mi is dolgozunk itt minden hétvégén! – csúszott ki belőlem.

– Az más – vágta rá Katalin néni. – Ti fiatalok vagytok, erősek vagytok. Nektek könnyebb.

Aznap este sírva vezettem haza. Gábor próbált vigasztalni:

– Ne foglalkozz vele, Anna! Majd egyszer megérti…

De én már nem hittem ebben. Hónapok teltek el így. Minden hétvégén mentünk segíteni, Zsuzsi továbbra is csak ült a telefonján vagy panaszkodott az életére. Mi meg vittük haza a maradékot.

Aztán egy nap Gábor megbetegedett. Magas láza lett, ágynak esett. Felhívtam Katalin nénit:

– Most hétvégén nem tudunk menni segíteni.

– Hát akkor majd Zsuzsi jön – mondta fásultan.

De persze Zsuzsi nem ment. Hétfőn Katalin néni felhívott:

– Anna, nagyon hiányoztatok! Semmit sem haladtam a kerttel. Zsuzsi csak egy órát volt itt.

Éreztem a hangjában a csalódottságot – de még mindig nem mondott semmit arról, hogy talán igazságtalan volt velünk szemben.

Amikor Gábor jobban lett, újra mentünk segíteni. De bennem már valami eltört. Egyre többször gondoltam arra: miért kell nekem minden hétvégét feláldoznom? Miért kell tűrnöm ezt az igazságtalanságot?

Egyik este leültem Gáborral beszélgetni.

– Szeretném, ha legalább minden második hétvégén itthon maradnánk – mondtam halkan.

– Anyám nagyon megsértődne…

– És én? Én nem számítok?

Csend lett köztünk. Gábor végül bólintott.

A következő hétvégén otthon maradtunk. Katalin néni felhívott:

– Mi történt? Miért nem jöttök?

– Most pihenünk egy kicsit – válaszoltam határozottan.

Éreztem, hogy haragszik rám. De először éreztem azt is: végre kiálltam magamért.

Azóta kevesebbet járunk vidékre. A kapcsolat feszültebb lett Katalin nénivel és Zsuzsival is. De legalább már nem érzem magam annyira kihasználva.

Néha mégis elgondolkodom: vajon jól tettem? Meddig lehet tűrni az igazságtalanságot a családban? És vajon mások is átéltek már hasonlót?