„Anyósom megígérte, hogy vigyáz a fiunkra, aztán szó nélkül visszavonta – egy mondat mindent megváltoztatott”

– Nem tudom vállalni, Zsuzsa. – Anyósom hangja remegett, de a szeme keményen villant rám. Ott álltam a konyhaasztal mellett, a kezem még mindig a telefonon, amivel percekkel ezelőtt hívtam fel őt, hogy megbeszéljük, mikor jön át vigyázni Marci fiamra. A férjem, Gábor már harmadik napja feküdt a Szent Imre kórházban tüdőgyulladással, és az orvosok nem kecsegtettek gyors javulással. A munkahelyemen már így is csak fél szemmel néztek rám, hiszen két hete minden nap korábban mentem el, hogy Marciért időben odaérjek az óvodába.

– De Ilona néni… – próbáltam halkan, kétségbeesetten. – Maga mondta múlt héten, hogy segít. Hogy számíthatok magára.

– Tudom, Zsuzsa. De most… most nem megy. – Azzal letette a telefont.

Ott maradtam a csendben, csak Marci kisautóinak zörgése hallatszott a nappaliból. A szívem hevesen vert. Hogy lehet ez? Hiszen mindig azt mondta: „A család az első.” Most mégis magamra maradtam.

Aznap este alig tudtam elaludni. Gábor hangja csendült fel bennem: „Anyám mindig ott lesz nekünk.” Vajon mit mondjak neki holnap a kórházban? Hogy anyja cserbenhagyott minket? Vagy hazudjak valamit?

Másnap reggel Marci álmosan húzta magára a takarót.
– Anya, ma is apa nélkül reggelizünk?
– Igen, kicsim. De majd meglátogatjuk apát délután.

A munkahelyemen próbáltam koncentrálni, de folyamatosan azon járt az eszem: ki fog vigyázni Marcira? Az óvónő már tegnap is szólt, hogy nem maradhat tovább négyig. Felhívtam mindenkit: a szomszéd Kati nénit, a régi barátnőmet, de mind elfoglaltak voltak. Végül főnököm hívott be az irodájába.

– Zsuzsa, tudom, nehéz időszak ez maguknak. De nem engedhetem meg, hogy minden nap korábban menjen el. Gondoljon a többiekre is.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem, mindenki elfordult tőlem. Otthon Marci rajzolt egy képet: ő és apa kézen fogva állnak egy nagy ház előtt. Én sehol.

Este Gábort látogattuk meg. Sápadt volt és gyenge.
– Hogy bírod? – kérdezte halkan.
– Megoldom – hazudtam neki. Nem akartam még jobban terhelni.

De belül fortyogott bennem a düh és a csalódás Ilona iránt. Miért most hátrált ki? Miért pont most?

Péntek este váratlanul csöngettek. Ilona állt az ajtóban, kezében egy zacskó narancs és egy csokor virág.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában. Marci azonnal az ölébe mászott.
– Ilona néni… miért? – törtek elő belőlem a könnyek.
– Zsuzsa… én is ember vagyok. Megijedtem. Az orvosom azt mondta, pihennem kellene. És… félek attól is, hogy ha valami történik velem, akkor még nagyobb bajba kerültök.
– De hát… mi lesz velünk? – suttogtam.
– Nem tudom – felelte csendesen –, de nem akarok hazudni magamnak sem. Nem vagyok már fiatal.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Rájöttem: egész életemben arra építettem mindent, hogy majd valaki segít, ha baj van. Most viszont először éreztem azt: csak magamra számíthatok igazán.

A következő hetekben valahogy mégis megoldottam mindent. Kati néni végül vállalta heti két délutánt, és Gábor lassan jobban lett. De valami végleg megváltozott bennem. Már nem néztem ugyanúgy Ilonára sem – sem haraggal, sem hálával. Csak emberként láttam őt is: esendőnek és gyengének.

Most, hónapokkal később is gyakran eszembe jut az a nap. Vajon túl sokat vártam el tőle? Vagy tényleg csak magunkra számíthatunk ebben a világban? Ti mit tettetek volna a helyemben?