Anyósom igazságtalan hagyománya majdnem szétszakította a családomat – Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem kérdezed meg Annát is, mit szeretne enni? – kérdeztem halkan, de érezhető feszültséggel a hangomban, miközben anyósom már harmadszor kínálta meg Bencét a kedvenc rántott húsával.

Anyósom, Márta néni, csak egy pillanatra nézett rám, aztán visszafordult a fiamhoz.

– Bence még növésben van, neki kell az energia – mondta, mintha ezzel mindent elintézett volna.

Anna, a kislányom, ott ült mellettem, lehajtott fejjel piszkálta a krumplipürét. A szívem összeszorult. Ez nem az első alkalom volt, hogy Márta néni csak Bencével törődött. Amióta megszülettek a gyerekeink, mindig is érezhető volt a különbség: Bence volt a „kisfiú”, az „örökös”, Anna pedig csak „a lány”. Eleinte azt hittem, csak túlérzékeny vagyok, de az évek során egyre nyilvánvalóbb lett az igazságtalanság.

A férjem, Gábor, próbált semleges maradni. Mindig azt mondta: „Anyám ilyen, nem fog már megváltozni.” De én nem tudtam tovább nézni, ahogy Anna napról napra egyre csendesebb lesz, ahogy egyre kevésbé akar eljönni ezekre a családi ebédekre.

Aznap vasárnap különösen feszült volt a hangulat. Anna alig evett valamit, Bence viszont boldogan falatozott. Márta néni minden második mondatával őt dicsérte:

– Nézd csak, milyen ügyes vagy, Bence! – tapsolt neki, amikor kiöntötte magának az üdítőt.

Anna eközben mintha ott sem lett volna. Amikor megpróbáltam bevonni őt a beszélgetésbe, Márta néni csak legyintett:

– A lányok mindig ilyen visszahúzódóak. Majd ha nagyobb lesz, megtanul beszélni.

Ekkor már éreztem, hogy valami bennem eltörik. Nem bírtam tovább hallgatni. Felálltam az asztaltól.

– Elég volt! – mondtam remegő hangon. – Anna is ugyanannyira a család része, mint Bence. Nem igazságos, hogy mindig csak őt dicséred és kényezteted!

Márta néni döbbenten nézett rám. Gábor zavartan piszkálta a villáját.

– Nem értem, mi bajod van – válaszolta anyósom. – Régen is így volt ez minden családban. A fiú viszi tovább a nevet, ő lesz majd a támaszotok.

– És Anna? – kérdeztem sírós hangon. – Ő nem számít? Csak azért, mert lány?

A szobában csend lett. Anna rám nézett könnyes szemmel. Akkor értettem meg igazán: ha most nem állok ki érte, örökre elveszíthetem őt.

Gábor végül megszólalt:

– Anya, talán tényleg oda kellene figyelned Annára is. Nem akarom, hogy a gyerekeim között különbséget tegyél.

Márta néni sértődötten felállt.

– Én csak jót akarok! – mondta, majd kiviharzott a konyhába.

Az ebéd innentől kínos csendben telt. Anna hozzám bújt, Bence értetlenül nézett körbe.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Gáborral halkan beszélgettünk:

– Sajnálom – mondta –, de tényleg nem tudtam eddig, mennyire bántja Annát ez az egész.

– Évek óta így van – suttogtam. – És ha most nem változtatunk rajta, Anna soha nem fogja érezni, hogy fontos.

A következő héten Gábor beszélt az anyjával. Nehezen ment, de végül Márta néni is belátta: talán tényleg túlzottan ragaszkodott a régi szokásokhoz. Megpróbált változtatni – apró lépésekben ugyan, de elkezdett Annával is beszélgetni, neki is kedveskedni.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Anna még mindig félénk volt Márta nénivel szemben, de már nem utasította el teljesen a vasárnapi ebédeket. Bence is kezdte megérteni: testvérek között nincs helye különbségtételnek.

Sokszor gondolkodom azon: hány magyar családban élnek még ezek a régi hagyományok? Hány kislány nő fel úgy, hogy kevésbé érzi magát fontosnak csak azért, mert lánynak született?

Vajon tényleg ennyire nehéz lenne szakítani ezekkel az igazságtalan hagyományokkal? Vagy csak bátorság kell hozzá? Ti mit tennétek a helyemben?