Anyósom három hónapja nem szól hozzánk – Egy nyaralás miatt szakadt meg a családi béke
– Nem hiszem el, hogy ezt meg meritek tenni velem! – csattant fel anyósom, Márta néni, miközben a konyhaasztalnál állt, és a kezében remegve szorongatta a kávéscsészét. A férjem, Gábor csak némán bámult maga elé, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat. Aznap este mondtuk el neki, hogy a megtakarításainkat nem az ő lakásfelújítására, hanem egy közös nyaralásra költjük.
– Márta néni, a lakás teljesen rendben van, tavaly is újítottuk a fürdőt… – kezdtem óvatosan.
– Az nem számít! Egy rendes család öt évente felújít! – vágott közbe. – De ne aggódjatok, majd én megoldom. Csak ne számítsatok rám semmiben! – mondta, és ezzel kiviharzott a lakásból.
Azóta három hónap telt el. Három hónap csend, fagyos tekintetek az utcán, elmaradt vasárnapi ebédek. Gábor próbált beszélni vele telefonon, de vagy nem vette fel, vagy csak annyit mondott: „Most nem érek rá.”
Az első hetekben dühös voltam. Miért kell mindig mindent az ő akarata szerint csinálni? Miért nem lehet egyszer nekünk is fontosabb a saját boldogságunk? Gábor is feszült lett, egyre többet hallgattunk egymás mellett esténként. Aztán jött a bűntudat. Vajon tényleg önzők voltunk? Hiszen Márta néni egyedül él, és mindig is szerette rendezgetni a lakását. De közben mi is évek óta nem voltunk sehol kettesben.
A nyaralás alatt próbáltam elengedni a gondokat. Balatonfüreden sétáltunk a parton, hallgattuk a hullámokat. Gábor végre újra mosolygott. De minden este, amikor lefeküdtünk, eszembe jutott Márta néni arca: az a sértett, csalódott tekintet.
Hazatérés után minden ugyanúgy folytatódott. Anyósom nem keresett minket. A szomszéd Marika néni egyszer félrehívott a lépcsőházban:
– Tudod, Zsuzsa, Márta nagyon magányos mostanában. Sokat panaszkodik rádok…
– Mi is hiányoljuk – válaszoltam halkan.
Aztán egy nap Gábor hazaért munkából, és az ajtóban állva csak ennyit mondott:
– Ma találkoztam anyámmal a piacon. Nem szólt hozzám.
Aznap este sírtam. Nem akartam ezt az egészet. Nem akartam választani a saját boldogságom és Márta néni elvárásai között.
Egy hét múlva váratlanul csöngettek. Az ajtóban Márta néni állt, kezében egy tál meggyes pitével.
– Gondoltam, hozok nektek valamit – mondta halkan.
Gábor döbbenten nézett rám. Meghívtuk, leültünk az asztalhoz. Hosszú percekig csak csend volt.
– Tudjátok – kezdte végül Márta néni –, sokat gondolkodtam az elmúlt hetekben. Haragudtam rátok… de igazából magamra is. Talán túl sokat várok el tőletek. Nekem fontos a lakásom… de nektek is jogotok van boldognak lenni.
Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe.
– Sajnálom, hogy megbántottalak titeket – folytatta halkan. – Csak… félek attól, hogy egyszer teljesen egyedül maradok.
Gábor odament hozzá, átölelte.
– Anya, mi mindig itt leszünk neked. De nekünk is szükségünk van néha egy kis levegőre.
Aznap este sokat beszélgettünk. Elmeséltük neki a nyaralást, mutattunk képeket. Ő pedig mesélt a fiatalkoráról, amikor még ő is utazott apóssal szerte az országban.
A feszültség lassan oldódott. Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra, de újra elkezdtünk közeledni egymáshoz.
Most már tudom: néha muszáj nemet mondani ahhoz, hogy önmagunk maradjunk – még akkor is, ha ez fájdalmat okoz annak, akit szeretünk.
De vajon hol húzódik a határ önzés és önvédelem között? Ti mit tettetek volna a helyemben?