Anyósom haragja három hónapja mérgezi a családot – Mit tegyek, ha a szeretet helyett csak elvárásokat kapok?

– Nem hiszem el, hogy ezt meg meritek tenni velem! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, és a kezében remegett a kávéscsésze. A férjem, Gábor csak némán bámult maga elé, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az egész jelenet olyan volt, mintha egy rossz szappanoperába csöppentem volna.

Három hónap telt el azóta, hogy Gáborral elmentünk egy hétre Balatonra. Az utazást már évek óta terveztük, de mindig közbejött valami: munka, pénz, vagy éppen Ilona néni kérései. Most végre összegyűjtöttünk annyit, hogy megengedhessük magunknak ezt a kis luxust. Azt hittük, mindenki örül majd nekünk – de tévedtünk.

Ilona néni ugyanis pont abban az időszakban szerette volna felújítani a fürdőszobáját. Egyik este felhívott minket:

– Gábor, tudnátok segíteni egy kicsit? A csempézés nagyon drága lett, és hát tudod, mennyire fáj már a derekam attól a régi kádtól…

Gábor zavartan nézett rám. Tudtuk, hogy nem lesz elég pénz mindkettőre. Végül azt mondta neki:

– Anya, most nem tudunk segíteni, de amint tudunk, támogatunk.

Ilona néni csak annyit felelt:

– Értem. – De a hangjában ott volt az a bizonyos csalódottság.

Azóta minden megváltozott. A vasárnapi ebédek elmaradtak. Ha hívtuk, csak röviden válaszolt: „Majd beszélünk.” A szomszéd Marika néni egyszer megjegyezte:

– Ilona mostanában olyan magába van fordulva. Azt mondja, csalódott bennetek.

A szívem összeszorult. Mindig is próbáltam jó viszonyt ápolni vele, még akkor is, ha néha úgy éreztem, sosem vagyok elég jó meny számára. Segítettem neki bevásárolni, együtt főztünk lekvárt nyáron, sőt még a kertjét is rendbe tettem tavaly tavasszal. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Egyik este Gáborral leültünk beszélgetni.

– Szerinted mit tegyünk? – kérdeztem tőle.

– Nem tudom – sóhajtott. – Mindig is anya volt az első számomra, de most már nekünk is kellene egy kis élet…

– De hát miért nem érti meg? – törtek elő belőlem a könnyek. – Mi is elfáradtunk már! Mindig csak adunk, adunk…

Gábor átölelt.

– Talán idő kell neki. Vagy… lehet, hogy beszélned kellene vele te magad.

Másnap reggel remegő kézzel írtam neki egy üzenetet: „Ilona néni, szeretném megbeszélni Önnel ezt az egészet. Fontos nekem.”

Válasz nem jött.

A napok teltek. Egyre feszültebb lettem. Minden apró zajra összerezzentem, ha csörgött a telefonom, azt reméltem, ő az. De semmi.

Egyik pénteken váratlanul becsöngetett hozzánk. Ott állt az ajtóban, kabátban, szigorú arccal.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültünk a nappaliban. Gábor is ott volt.

– Tudjátok – kezdte –, én csak azt szerettem volna, ha érzitek: számítok rátok. Egyedül vagyok… És amikor azt mondtátok, most nem tudtok segíteni… úgy éreztem, mintha nem lennék fontos nektek.

– Ilona néni – mondtam halkan –, sosem akartuk megbántani. Csak egyszer szerettünk volna magunkra is gondolni…

– Értem én – sóhajtott –, de nehéz elfogadni. Mindig mindent nektek adtam… Most meg úgy érzem, mintha cserbenhagytatok volna.

Csend lett. Gábor végül megszólalt:

– Anya, szeretünk téged. De nekünk is szükségünk van pihenésre. Nem akarunk választani közted és magunk között.

Ilona néni szemében könnyek csillantak meg.

– Talán igazatok van… Csak félek attól, hogy egyszer majd teljesen egyedül maradok.

Odamentem hozzá és megfogtam a kezét.

– Nem fogjuk magára hagyni. De kérjük, értse meg: nekünk is vannak határaink.

Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán van remény. Nem oldódott meg minden egy csapásra – de legalább beszéltünk róla. Azóta lassan javul a helyzet: újra hívogat minket, sőt múlt héten együtt főztünk gulyást.

De még mindig bennem motoszkál a kérdés: vajon hol van az egészséges határ a segítség és az önfeladás között? Meddig kell megfelelni a családnak úgy, hogy közben önmagunkat se veszítsük el?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző? Várom a véleményeteket!