„Anyósom éheztette az unokáit, miközben azt hittem, vigyáz rájuk” – Egy családi vita, ami mindent megváltoztatott

– Anya, miért sír a Bence? – kérdeztem, miközben a cipőmet lerúgva rohantam be a lakásba. A konyhából csak egy fáradt sóhaj hallatszott. Anyósom, Ilona néni, ott ült az asztalnál, kezében egy félig üres teáscsészével. Bence és Lili, a két kisfiam, csendben kuporogtak a kanapén, arcukon valami furcsa, szomorú kifejezés.

– Nem tudom, Zsófi – mondta Ilona néni halkan. – Egész nap nyűgösek voltak.

A hűtőhöz léptem. Üres volt. Egyetlen doboz tej sem volt benne, sem sajt, sem felvágott. A polcon csak egy doboz mustár és egy üveg lekvár árválkodott. A kamrában is csak néhány száraz kifli maradt.

– Ilona néni, mit ettek ma a gyerekek? – kérdeztem remegő hangon.

– Reggel kaptak egy kis teát meg kiflit. Ebédre… hát… nem volt már semmi. Gondoltam, majd te hozol valamit.

A szívem összeszorult. Egy pillanat alatt végigfutott bennem minden: a reggeli rohanás, amikor a munkahelyemről könyörögtem az anyósomnak, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert túlóráznom kell. Azt is elmondtam neki telefonon: „Nincs pénzem most, Ilona néni, üres a hűtő. Tudna venni egy kis tejet vagy gabonapelyhet? Holnap visszaadom.”

Most ott álltam két éhes gyerekkel és egy sértett anyóssal szemben.

– Megmondtam reggel, hogy nincs semmim – mondtam dühösen. – Miért nem vett legalább egy liter tejet? Vagy valami péksüteményt?

Ilona néni felháborodva nézett rám:

– Zsófi, én nem vagyok bankautomata! Nekem sincs pénzem mindenre! A nyugdíjam alig elég a gyógyszereimre! Honnan vegyek én még tejet is?

A hangom felemelkedett:

– De hát ezek az unokái! Nem hagyhatja őket éhezni! Legalább szólt volna!

A gyerekek közben csendben sírtak. Lili odabújt hozzám:

– Anya, nagyon éhes vagyok…

A kezem remegett, ahogy megsimogattam a fejét. Az agyam zakatolt: hogyan juthattunk idáig? Hogy lehet az, hogy két felnőtt nő – én és az anyósom – nem tudunk gondoskodni két kisgyerekről?

A férjem, Gábor, késő estig dolgozott. Tudtam, hogy ő sem tud segíteni most. Az utóbbi hónapokban minden forintot be kellett osztanunk: a rezsi nőtt, az élelmiszerárak az egekben voltak. A fizetésemből alig maradt valami hó végére.

– Ilona néni – próbáltam higgadtabban –, ha szólt volna délután, hogy nincs mit enniük, akkor hazajövök hamarabb vagy kérek kölcsön valakitől…

– Nem akartalak zavarni – mondta halkan. – Úgyis mindig csak dolgozol…

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tényleg mindig csak dolgozom? Tényleg ennyire magukra hagytam a családomat?

Este Gábor hazaért. Amikor elmondtam neki mindent, először csak némán ült. Aztán felállt és odament az anyjához:

– Anya, miért nem szóltál nekünk? Tudod jól, hogy Zsófi most mennyire nehéz helyzetben van…

Ilona néni csak legyintett:

– Régen mi is kibírtuk éhesen. Nem halt bele senki.

Gábor arca eltorzult a dühtől:

– De most nem régen van! Ezek a gyerekek nem bírják ki étel nélkül!

Aznap este csendben vacsoráztunk: pár szelet száraz kenyeret és egy kis lekvárt sikerült összekaparnom. A gyerekek hamar elaludtak. Én viszont órákig forgolódtam az ágyban.

Másnap reggel Gábor elment dolgozni. Én pedig leültem Ilona nénivel szemben.

– Ilona néni… beszélnünk kell. Nem mehet ez így tovább. Ha nem tud segíteni az unokáinak, akkor inkább keresek valaki mást.

Ő csak bólintott.

– Tudod, Zsófi – mondta halkan –, én is szégyellem magam. De tényleg nincs pénzem már semmire… És azt is érzem, hogy már nem vagyok elég erős ehhez az egészhez.

Először éreztem együttérzést iránta. Talán tényleg túl sokat vártam tőle. Talán mindannyian túl sokat várunk egymástól ebben a családban.

Azóta próbálunk új megoldásokat keresni: néha Gábor húga jön át vigyázni a gyerekekre, máskor én kérek szabadságot. De valami végleg megváltozott bennem azon a napon.

Vajon lehet még újra bízni abban, aki egyszer már cserbenhagyott? Vagy örökre ott marad a szívemben ez a seb?