Anyósom egy vödör túlnőtt uborkával állított be – de Zsófinak valami mást vitt… Vajon miért?

– Miért mindig nekünk hozza a selejtet? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra borítottam a vödörnyi óriás uborkát. A héjuk már sárgás, a magjaik biztosan kemények, és az illatuk sem az a friss, ropogós, amit gyerekkoromból ismerek. Anyósom, Ilona néni, ott állt az ajtóban, kezében a szatyorral, amiben Zsófinak, a sógornőmnek vitt valamit.

– Ezeket is csak kidobnád, ha nem vinném el – mondta, és a hangjában volt valami sértett. – Zsófinak meg friss paradicsomot szedtem, tudod, hogy mennyire szereti.

A férjem, Gábor, csak a fejét csóválta. – Anya, mi is szeretjük a paradicsomot – mondta halkan, de Ilona néni már a folyosón volt, és csak annyit vetett vissza: – Majd legközelebb!

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a csend szinte fojtogató lett. A gyerekek a szobában játszottak, én pedig ott álltam a konyhában, és néztem a vödörnyi túlnőtt uborkát. Egy pillanatra visszarepültem az időben: apám kertjében állok, a nap perzseli a hátamat, anyám nevetve mutatja, hogyan kell az uborkát leszedni, hogy ne nőjön túl. Akkoriban minden egyszerűbbnek tűnt.

– Mit csináljunk ezekkel? – kérdezte Gábor, de a hangjában ott volt a reménytelenség. Tudta, hogy nem az uborkákról van szó igazán.

– Miért mindig Zsófi a kedvenc? – fakadtam ki. – Miért kap ő mindig a legjobbból, mi meg a maradékból?

Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy anya mindig is kicsit elfogult volt vele. Zsófi az egyetlen lánya, te meg csak a menye vagy.

– De hát én is a családhoz tartozom! – kiáltottam, és éreztem, hogy a szemem sarkában gyűlnek a könnyek. – Én is próbálok mindent megtenni, hogy szeressen. De mindig csak a selejt jut nekünk. Még az uborkából is.

A gyerekek ekkor jöttek ki a szobából. – Anya, mi ez a nagy uborka? – kérdezte Dóri, a kislányom.

– Ezeket kaptuk nagymamától – mondtam, és próbáltam mosolyogni. – Tudjátok mit? Kitalálunk valami finomat belőlük!

De belül forrt bennem a düh és a csalódottság. Az egész napom ráment arra, hogy azon gondolkodjak, miért érzem magam mindig másodrendűnek ebben a családban. Miért nem tudok megfelelni Ilona néninek? Miért nem lehet egyszer az, hogy én is kapok valami különlegeset?

Este, amikor már mindenki aludt, elővettem az uborkákat. Egyesével megmostam őket, közben pedig a könnyeimet törölgettem. Eszembe jutott, hogy anyám mindig azt mondta: „A családot nem az ajándékok tartják össze, hanem az, hogy odafigyelünk egymásra.” De hogyan figyeljek oda valakire, aki folyton azt érezteti velem, hogy nem vagyok elég jó?

Másnap reggel Gábor azzal fogadott, hogy Zsófi felhívta: – Anyu azt mondta, hogy neked is szívesen ad paradicsomot, csak szólj, ha kell.

– Nem kell könyöradomány – vágtam rá keserűen. – Nem akarok semmit, amit csak szánalomból adnak.

Gábor megölelt. – Ne hagyd, hogy ez tönkretegye a napodat. Csináljunk valami jót az uborkákból. Mutasd meg anyunak, hogy te is tudsz csodát varázsolni abból, amit ő selejtnek gondol.

Így hát elővettem a régi családi receptes füzetet, és nekiláttam. Készítettem uborkasalátát, töltött uborkát, sőt, még lekvárt is próbáltam főzni belőle. A gyerekek segítettek, nevetve vágták a hatalmas uborkákat, és közben meséltem nekik arról, milyen volt régen a kertben dolgozni.

Délután átjött Zsófi is, kezében egy tál friss paradicsommal. – Anyu azt mondta, hozzak nektek is – mondta bocsánatkérő mosollyal.

– Köszönöm – mondtam, de nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá, vagy csak szánom. – Kóstold meg, mit csináltunk az uborkából.

Leültünk az asztalhoz, és Zsófi megkóstolta a töltött uborkát. – Ez tényleg nagyon finom – mondta meglepetten. – Sosem gondoltam volna, hogy ebből még bármi jó kisülhet.

– Néha abból kell főzni, amit az élet ad – mondtam csendesen. – Még ha az nem is tökéletes.

Este, amikor minden elcsendesedett, kiültem a teraszra egy pohár borral. Néztem a kertet, ahol már csak néhány elvadult uborka virított a bokrok között. Arra gondoltam, vajon valaha is eljön az a nap, amikor Ilona néni tényleg elfogad engem? Vagy örökre csak a menye maradok, aki mindig a túlnőtt uborkát kapja?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni szeretni valakit, aki folyton háttérbe szorít? Vagy el kell fogadni, hogy nem minden anyós-meny kapcsolat lesz olyan, mint a mesékben?”