Anyósom be akar költözni hozzánk – mit tegyek, hogy ne menjen rá a házasságom?
– Zsófi, beszélnünk kell – mondta András, a férjem, miközben az esti vacsorát készítettem. A hangjában volt valami szokatlan feszültség, amitől rögtön összeszorult a gyomrom.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben letettem a fakanalat.
– Anyám… szóval… azt szeretné, ha hozzánk költözhetne egy időre. Tudod, amióta apu meghalt, nagyon magányos. És most a lakásával is gondok vannak…
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy jeges zuhany. Az elmúlt hónapokban már így is alig bírtam a munkahelyi stresszt, a gyerekek állandó nyüzsgését és a pénzügyi gondokat. Most pedig még az anyósom is ideköltözne? Aki mindig mindent jobban tud, és sosem mulasztja el megjegyezni, hogy a pörköltje mennyivel finomabb volt, mint az enyém.
– És ezt mikor gondoltátok megbeszélni velem? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom.
András zavartan lesütötte a szemét. – Tudom, hogy nem egyszerű… De hát mégiscsak az anyám. Nem hagyhatjuk magára.
Aznap este alig aludtam valamit. A plafont bámultam, és próbáltam elképzelni, milyen lesz az életünk, ha Erzsi néni beköltözik hozzánk. Vajon lesz még egy perc nyugalmam? Hogy fogom kezelni a folyamatos kritikáit? És mi lesz velünk Andrással? Már most is alig jut időnk egymásra.
Másnap reggel a konyhában ültem egy csésze kávéval, amikor bejött Dóri, a lányunk.
– Anya, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte.
– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam. De Dóri már elég nagy ahhoz, hogy átlásson rajtam.
Aztán csörgött a telefonom. Erzsi néni volt az.
– Szia Zsófikám! Remélem, nem zavarlak. Gondoltam, megbeszélhetnénk, mikor lenne jó nektek, hogy áthozzam a dolgaimat. Tudod, csak néhány hétre gondoltam…
A hangja kedves volt, de én csak azt hallottam ki belőle: „Mostantól minden nap ott leszek veletek.” Próbáltam udvarias maradni.
– Persze, Erzsi néni… majd megbeszéljük Andrással.
Letettem a telefont és éreztem, hogy elönt a pánik. Hova fogjuk tenni a holmijait? Már most is alig férünk el! És miből fogjuk kifizetni a plusz rezsit? A fizetésünk épphogy elég minden hónapban.
Aznap este leültem Andrással.
– Figyelj, én tényleg próbálok megértő lenni. Tudom, hogy nehéz neki. De mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekekkel? Nem akarom elveszíteni az otthonomat…
András sóhajtott. – Értem. De nincs más lehetőségünk. Neki most mi vagyunk az egyetlen családja.
A következő napokban mindenki feszült volt otthon. A gyerekek is érezték a feszültséget. Dóri egyszer odasúgta nekem:
– Anya, ugye nem fog mindig velünk lakni nagyi?
Nem tudtam mit mondani.
Aztán eljött a nap: Erzsi néni megérkezett két bőrönddel és egy doboz befőttel. Az első este még mindenki igyekezett kedves lenni. De már másnap reggel elkezdődött:
– Zsófikám, nem így szoktad főzni a tojást? Én mindig egy kis tejjel keverem el…
– Ugye nem hagyod így rendetlenül a nappalit? Régen nálunk mindig rend volt…
Minden mozdulatomat figyelte. A gyerekek is egyre visszahúzódóbbak lettek. András próbált közvetíteni, de láttam rajta is az idegességet.
Egy este már nem bírtam tovább. Amikor Erzsi néni lefeküdt, kitört belőlem:
– András! Ez így nem mehet tovább! Úgy érzem magam a saját házamban, mint egy vendég! Nem bírom ezt sokáig…
András csak ült némán. Végül megszólalt:
– Mit akarsz tenni? Nem tehetjük ki az utcára…
– Nem is ezt mondtam! De muszáj határokat húznunk! Legalább beszéljük meg vele együtt!
Másnap leültünk hármasban. Elmondtam Erzsi néninek is az érzéseimet – remegő hangon, de őszintén.
– Erzsi néni, nagyon sajnálom, ami történt magával. De nekünk is szükségünk van magánéletre és nyugalomra. Meg tudjuk beszélni, hogyan lehetne mindenkinek jobb?
Először megsértődött. Aztán halkan csak annyit mondott:
– Nem akartam terhet jelenteni… Csak annyira félek egyedül.
Akkor értettem meg igazán: ő sem boldog ebben a helyzetben. Végül abban maradtunk, hogy keresünk neki egy közeli albérletet vagy idősek otthonát – de addig is igyekszünk mindannyian türelmesebbek lenni egymással.
Azóta sem könnyű. Minden nap új kihívás. De legalább már beszélgetünk egymással – nem csak hallgatunk és szenvedünk csendben.
Néha azon gondolkodom: vajon meddig lehet bírni úgy együtt élni valakivel, hogy közben senki se veszítse el önmagát? Ti mit tennétek a helyemben? Vannak hasonló tapasztalataitok?