„Anyósom árnyékában: Egy vő vallomása a családi harcokról”
– Már megint virágot hoztál? – csattant fel Éva anyja, amikor beléptem a lakásukba egy csokor fréziával a kezemben. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és a levegőben ott vibrált valami kimondatlan ellenszenv. Éva zavartan rám mosolygott, de a szeme sarkában ott bujkált a feszültség. – Hát, gondoltam, meglepem Évát… – hebegtem, de már tudtam, hogy hiába.
Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben. Éva anyja, Ilona néni, sosem nézett rám igazán kedvesen. Mindig talált valamit, amin megcsúszhattam: túl hangos vagyok, túl csendes vagyok, túl sokat dolgozom, túl keveset keresek. Azt hittem, ezek csak apró bosszúságok, amik majd elmúlnak, ha jobban megismerjük egymást. De nem múltak el. Sőt, egyre csak gyűltek.
Évával egy egyetemi bulin ismerkedtünk meg. Ő volt az a lány, akit mindenki szeretett: kedves, okos, mindig mosolygott. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az igazi. Virágokat vittem neki, apró üzeneteket hagytam a kabátzsebében, és minden hétvégén megleptem valamivel. Ő pedig viszonozta: sütött nekem pogácsát, és mindig meghallgatott, ha nehéz napom volt. Azt hittem, ilyen egyszerű a boldogság.
Aztán jött Ilona néni.
Az első közös karácsonyunkon már éreztem a feszültséget. – Nálunk nem szokás ilyen drága ajándékokat venni – mondta, amikor kibontotta a sálat, amit Évával választottunk neki. – A pénzt inkább félre kellene tenni lakásra – tette hozzá szúrósan. Éva csak lesütötte a szemét. Én pedig ott álltam tanácstalanul: vajon mit rontottam el?
A lakáskeresés volt az első nagy csata. Éva anyja ragaszkodott hozzá, hogy közel maradjunk hozzájuk. – Ha gyerek lesz, kell a segítség – mondta újra meg újra. Én viszont szerettem volna egy kis távolságot: saját életet akartam Évával. Végül kompromisszum született: egy panelban vettünk lakást két utcányira Ilonáéktól.
Azt hittem, ezzel vége a vitáknak. De csak most kezdődtek igazán.
Ilona néni mindenbe beleszólt. Ha új bútort vettünk volna: „Nem jó az a szín, gyorsan koszolódik.” Ha főztem: „Éva jobban szereti az édesanyja főztjét.” Ha hétvégén elutaztunk volna: „Mi lesz velem, ha valami baj történik?”
Egy vasárnap reggel Éva sírva jött ki a fürdőszobából. – Anyu azt mondta, hogy nem vagyok elég jó feleség… hogy nem tudok rendesen főzni… hogy biztosan boldogtalan vagy mellettem…
Átöleltem őt, de közben bennem is fortyogott a düh. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Miért nem látja Ilona néni, hogy mennyire szeretjük egymást?
A helyzet csak romlott, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Ilona néni naponta átjött – „csak segíteni” –, de minden mozdulatunkat kritizálta. – Így nem szabad pelenkázni! – szólt rám egyszer, miközben próbáltam Marcit tisztába tenni. – Az én időmben bezzeg…
Éva egyre fáradtabb lett. Egy este kiborult: – Nem bírom tovább! Anyu mindenbe beleszól! Már azt sem tudom, mit gondoljak magamról…
Próbáltam beszélni Ilona nénivel. Egy délután átmentem hozzájuk.
– Ilona néni, szeretném, ha kicsit több teret adnánk Évának és nekem…
– Te csak ne mondd meg nekem, hogyan szeressem a lányomat! – vágott vissza azonnal. – Ha nem tetszik valami, el lehet menni!
Hazamentem összetörve. Éva sírva borult a vállamra.
– Mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
A következő hónapokban egyre kevesebbet találkoztunk Ilonáékkal. Próbáltuk megteremteni a saját kis családunkat. De minden ünnep előtt ott volt a gyomorgörcs: vajon most mibe fog belekötni az anyósom?
Egy este Marci lázas lett. Éva kétségbeesetten hívta fel az anyját tanácsért. Ilona néni azonnal átjött – és persze rögtön kritizálni kezdett: – Mondtam én, hogy ne adjatok neki annyi édességet! Látod, most beteg lett!
Éva sírva fakadt. Akkor először kiabáltam Ilona nénivel:
– Elég volt! Mi is szülők vagyunk! Kérlek, hagyj minket dönteni!
Csend lett. Ilona néni csak nézett rám döbbenten.
Azóta kevesebbet jön át. Néha még mindig érzem a feszültséget Évában – és magamban is –, de próbáljuk megtalálni az egyensúlyt.
Sokszor gondolkodom: vajon tényleg ilyen nehéz leválni a szülőkről Magyarországon? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy a gyerekeinknek saját életük van?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egyáltalán békét teremteni egy ilyen családban?